Hozzátáplálás - 1. kör

Elértük a fél éves kort és ilyenkor "kötelező" hozzátáplálni a gyereket. Mivel anyatejes baba vagyunk, ezért elég volt fél évet várnunk, viszont a tápszeres babuknak korábban rá lehet térni a pépes ételek fogyasztására. 

Mit takar a hozzátáplálás szó?

Nagyjából 4-6 hónapos korig van szüksége a babáknak az anyatejre mint (hangsúlyozom) kizárólagos táplálékra. 2 hónap nagy intervallum, így a természet szabja meg, hogy most 4, 4 és fél.. 6 stb hónaposan adjunk a babánknak más ételt is. Védőnőm azt mondja, hogy a tej vagy tápszer, esetleg Sinemil a gyerek egy éves koráig szigorúan előírt, mivel fehérjére nagyon szüksége van a kisbabának a fejlődéshez. 

Hogy kezdtük?

Védőnői látogatás során az alábbiban egyeztünk meg mint 6 hónapos hozzátáplálás:

reggeli: 7:30    140 ml tej

tízórai: 11:00    100 ml Sinemil keverék és 1 nagy fél alma

ebéd: 14:00      főzelék

uzsonna: 17:30   140 ml tej

vacsora: 20:30    140 ml tej

A napi 5x-i étkezés kialakult spontán, illetve mi is kicsit besegítettünk a babának. Ez nyilván egy egyedi példa, de későbbiekben még fogok szólni, ha változott az étrend, és akkor jó lesz viszonyítási alapnak, hogy miből mennyi lett. Védőnőnk tanácsa, hogy egy 6-8 hónapos gyereknek olyan 4 dl-nyi tejet kell adni, így most 420 ml volt a napi össz tejmennyiség.

Egy-két magyarázat:

MILUMIL SINEMIL

Tízóraira írtam, hogy 100 ml Sinemil keverék. Mi is az a Sinemil? Hangsúlyoznám, hogy ez nem tápszer. (nem mintha bármi gondom lenne a tápszerekkel, de sokan mégis háklisak). Hanem ez egy rizs- és szentjánoskenyérfamag alapú allergén-szegény pép. Pontosan, ilyen szépen hangzik. :) Receptre kapható, nálunk 1313 Ft a patikában egy doboz. Ebben a dobozban 2x300 g por található. Ezt a port kell feloldani meleg vízben. És egy pépes állagot kapunk. Ha nem magában eszi a gyerek, akkor gyümölcsbe, főzelékbe lehet keverni sűrítésként vagy éppen ízesítésként.

Fő jellemzők (forrás: http://st-kozma-patika.hu)

Szentjánoskenyérfamag és rizs alapú allergén-szegény pép, mely glutamint, arginint, vitaminokat és ásványi anyagokat tartalmaz.

Gluténmentes, szójamentes, tejmentes.

Javallat

Táplálékallergia megelőzésére, kezelésére ajánlott, anyatejes vagy tápszeres táplálás kiegészítéseként.

Kizárólagos táplálásra nem alkalmas, vegyes táplálékkal kiegészítve használható 4 hónapos kortól.

Össztevők

Maltodextrin, szentjánoskenyérfamag-liszt, rizsliszt, cukor, növényi olajok, kalcium-karbonát, hozzáadott vitaminok (C, Niacin, Pantoténsav, E, B1, B6, A, Folsav, K, D, Biotin, B12), ásványi anyagok és nyomelemek (kalcium-karbonát, vas-difoszfát, cink-szulfát, réz-szulfát, kálium-jodid), emulgeálószer, L-karnitin.

Elkészítés módja

1 adag 165 ml tápszer elkészítéséhez 125 ml (felforralt, majd lehűtött) víz + 40 g (kb. 4 evőkanál) tápszerpor szükséges.

GYÜMÖLCS -ALMA

Gyümölcsként az almával kezdtünk. Melyet lehéjazva, lereszelve kell adni a gyereknek. Mi először azt a klasszikus reszelőt használtuk, aminek 4 oldala van, és mi a gyilkos oldalút használtuk. Azért nem a sajtreszelővel, mert az ilyen mini csíkokat reszel, és azt túl "darabosnak" találtuk. Gyilkos oldal definíciója: olyan, mintha egy négyzetnek kihajtogatták volna a belsejét, és nem ajánlatos az ujjad végighúzni rajta. Szegényes magyarázatomat hátha egy kép is segíti:

Látjátok már, melyik a gyilkos oldal? 

Aztán megmutatták nekünk a klasszikus almareszelőt, amivel hipp-hopp szétzúzódik a már meghámozott alma.

A reszelő nem bántja az ujjadat, mert műanyag. Van üveg fajtája is, de a műanyag teljesen megfelel a célra, ráadásul olcsóbb.

Az almareszelőt így kell elképzelni:

Nem tudom ki mennyire szokott almát reszelni, de a kezdetben sárga, fehéres almahúsnak nem kell 5 percet sem adni, már barnul. Ekkor semmit sem veszít a tápanyagokból, csakis a színe változik meg. Akár étkezés előtt 2 perccel reszelsz, akár 2 nappal előtte, az alma minimum az etetés felénél barna lesz. Ebből kiindulva, simán jó, ha előre megcsinál az ember több adag almát, mivel úgyis nehéz kiszámítani, hogy egy alma hány adagra elég. Ezeket az adagokat úgy lehet a legjobban kimérni, hogy az első étkezésnél illetve a hozzátáplálás előtti mennyiségeket figyelembe véve lehet arányosítani. 

Nem szabad beleugrani egyből egy fél almába. A kisbaba még csak most eszik pépes ételt, eddig csak folyadékot evett, és a kis bélrendszerének nem 5 perc hozzászokni. Először csak egy negyed almát adjunk, és pár naponta fokozatosan lehet növelni a mennyiséget. Miután beállt egy fix mennyiség, a lereszelt almát beleönthetjük egy tejtároló pohárba (nem csak tej tárolásra alkalmas) és megnézhetjük, hány milliliter. Onnantól pedig minden egyes adagot kimérhetünk a gyereknek és sok energiát, időt spórolhatunk meg, ha több napra előre elkészítjük. Hűtőben kupakkal teljesen jól elvan. Mivel csakis alma van benne, és nincs tartósítószer, így jópár napig eláll. Ha nem vagyunk biztosak benne, hogy még jó-e a szavatossága, kóstoljuk meg, kóstolás nélkül ne adjuk a gyereknek. Nyilván 3 hét múlva nem merném odaadni, de itt most napokról beszélünk csak.

FŐZELÉK

Első főzelék amit bevezettünk, az almás krumpli volt. Kezdetben minden új ételt kb egy hétig kell enni, csak azután lehet újabbat bevezetni. Mivel hétköznapokon a nagymamák vigyáznak a gyerekre, és mi nem szerettünk volna kimaradni az ételbevezetésekből, mindig hétvégére időzítettük az új étkeket (mert hétvégén csak magunk voltunk Ádámmal és a babuval). Az almás krumpli is egy szombati napon volt, hála égnek. A krumpli köztudottan nem fő meg két perc alatt, míg az alma már ott toporog a konyhapulton, hogy rég kész van. Miután kész voltunk na krumplival, mi dinkák, nekiálltuk a kész, elpasszírozott krumpliba beleönteni az almát. 

Mikre figyeljünk? (mi mire figyelhettünk volna)

- Érdemesebb az almába adagolgatni a krumpit és mindig botmixerezni, mert így még meg tudod ítélni, mennyire domináns a krumpli íze. Itt most nem az a lényeg, hogy almás krumpli legyen, hanem hogy krumplis alma. A krumpli csak azért van jelen, hogy a belek hozzászokjanak a keményítőhöz.

- nulladik lépés beszerezni egy botmixert. Bármilyen, no-name vagy tefal vagy egyéb márkájú megfelel. Botmixer vásárlásakor figyeljünk arra, hogy legyen hozzá egy mérőpohár, amely azért rendesen elbír egy normál min fél liter mennyiséget. Ráadásul így nem loccsan olyan könnyen ki a pép.

- legyetek otthon apával és miközben te a gyerekkel vagy, ő még mindig tud még több almát beleadagolni a krumpliba, hogy javítson az ízén. Erre csak egyszer kellett rájönnünk, miután apukát 3. kör almareszelésre fogtam be. Csak azután lett csak jó az alma-krumpli arány.

- kóstoljuk meg mi is az ételt. Ha nekünk nem ízlik, kevés % esélye van, hogy a gyerek a legnagyobb élvezettel fogja enni.

- itt is érvényes, hogy könnyíthetünk az életünkön, ha egyszerre több adagot megcsinálunk, a krumpli főzésideje úgysem változik, ha 2-vel többet teszel bele.

- ne a tök puha kirügyezett, régen vásárolt krumplit használd, hanem valami szép aprószeműt, esetleg újkrumplit. A régebbi keserű lehet, és oda a finom pépünk miatta.

- kirándulásra, autókázásra, vendégségre ideális lehet a HIPP vagy Kecskeméti, vagy Babylove vagy egyéb termékek, de mi úgy vagyunk vele, hogy amit elő tudunk állítani, azt megtesszük. (Nyilván őszibarival nem tudunk szolgálni januárban, így azt készen vettük meg). A HIPP-ek árairól tudok nyilatkozni, hogy Brendonban egy 190 g-os (ami nagyjából 170 ml-nek felel meg) üveg bébiétel most 380 Ft-ról 330 Ft körül érhetők el. HIPP-et ugyanaz csinálja, mint a Kecskemétit. A Kecskeméti ára vonzóbb, de tartalmaz cukrot. Mi főzünk, amit csak tudunk. Ám aki megteheti, vegye ezeket az ételeket. Én csupán irányt adok, semmit sem kötelezek senkire.

TISZTASÁG (?)

Etetéskor az alábbiakra kell felkészülni:

- a gyerek tüsszent

- a pép mellémegy

- a baba a kezével be akar segíteni az étkezésbe

- elveszi a kanalat

- kilöki a kanalat

- kilöki a kezedből a pépet tartalmazó poharat

- köhög

- visszaköpi

- nem ízlik (legyen valami pótkaja ami biztosan bevált már)

- fúj egyet a szájával és az étel kívülről távozik... (ilyenkor valszeg nem éhes, csak játszani akar.)

És a felsorolt dolgok bármilyen permutációja.

Etetést a legjobb etetőszékből csinálni, viszont amelyik baba még nem tud még ülni, annak problémás lehet, mert baromira nem egészésges, hogy csuklik-nyaklik a székben.

- Tamó barátnőm az autós hordozóban etette Alma babát, ez azért praktikus, mert megszökni már nem fog a baba, esetleg be lehet övezni, ha nagyon nyulkálós

- mi fekve etetünk (mondhatnám már múlt időben is), mert nincs olyan székünk, amit csak meg kell dönteni, a hordozónk billeg, így nem fér rá a székekre, mert egyből leesik róla. Illetve sose nyelt még félre a gyerek, semmilyen jelét nem adta, hogy kényelmetlen lenne neki a pozíció. Nem itatom fekve, most csakis pépes ételről van szó.  

Anyumnál elöl van konyhai törlőkendő, és a textilpelenka amikor etet (a pelusból természetesen nem jön ki a gyümölcsfolt, és én igenis sajnálom, nem szeretnék foltos pelenkákat használni, akkor sem, ha most jött ki a mosógépből). Viszont megtaláltuk Kriszti barátnőm által a legjobb megoldást:

FELVESZÜNK EGY KÉNYSZERZUBBONYT! :) Hétvégén brendonban járva láttuk, hogy ez nem egy újdonság, hogy hosszú ujjú, hátul tépőzárral összefogható zubbonykát adnak a babára. 

Pont olyan, mint óvodában a köpeny festésre, temperára, illetve egy kicsit hajaz :) a fodrásztól nyakba kapott migyuszra is, egyetlen különbség, hogy ennek tényleges ujjai vannak, és így legalább az alatta lévő ruhát tisztán tarthatjuk. 

A zubbonyunkat az IKEÁ-ból szerreztük be, ahol egyből 2 darabos a csomag potom 1500-ért. Potom, mert Brendonban 2500 volt, és nem voltam róla meggyőződve, hogy 1 vagy 2 van a csomagban. 

Az IKEÁs előke: KLADD PRICKKAR előke. Van zsebe is, amibe lehet kavicsokat gyűjteni. :) Fotó:

Nekünk az ujjunk még csak ki se fér, így legalább azzal nem csinál semmilyen kupit. Ennek az anyaga olyan, amit nagyon könnyen tisztíthatsz, és alapból nem sajnálsz.

Ennyit szántam egyelőre a hozzátáplálásról, következő cikkben benne lesz a táblázat, hogy hány hósan mit érdemes enni és a változásokat, amiket nemrég tettünk az étrenden.

Így szültem - Laura történetei

Kedves olvasók!

A blogról nem tűntem el, minden halad a háttérben, csak kicsit lassabban, mert visszamentem dolgozni, amiről szintén lesz még bejegyzés, ahogy ígértem.

Mostani születéstörténetet Launak köszönhetjük, akinek nemrég született meg a második tündérlánya. Ismeretségi körömben neki lett először babája, így ő már rég túlvan azon a kezdeti időszakon, hogy úristen, gyerekem van. Most már szakavatott anyukaként köszönthette Lujzi mellé Lindust is. Mindkét lányzó születéstörténete nagyon vicces és emberi. A szövegben nem javítottam semmit, Lau, nagyon köszönöm, hogy megosztottad velünk a történetet! 



Szia Gabi!

Hát, nem tudom, mennyi idő lesz megírni ezt a levelet, mert a 2 kis csajszi mellett semmire sincs időm, és két szülést leírni nem kis feladat…de megpróbálom. :D És köszönöm a lehetőséget, hogy megírhatom, hogyan is lettünk gazdagabbak két gyönyörűséggel…

Nekem ugye két kislányom van. Joggal mondhatom, hogy nincs két egyforma terhesség, meg szülés sem. Az én imádott orvosomat még a terhességem előttről ismertem, egy bogrács-partin barátkoztunk össze. Egyértelmű volt, hogy nála fogok szülni, a szekszárdi kórházban. Zozódoki (ahogy mi hívjuk) 35 éves, fiatalos, lelkes és nagyon megbízható. Sokan csodálkoztak, hogy miért vállalom be a szülést egy ilyen „frissdiplomás” dokival, de aki ismeri, az tudja, mennyire jó orvos. (Mellesleg eleinte szívvel-lélekkel ajánlgattam szingli barátnőimnek is, mert fantasztikusan jóképű is, de mára révbe ért…)

Az első terhességem, mint általában az első gyermeküket váró anyáknál, jó sok parával telt. Nem számítottunk Lujzi érkezésére, így annál nagyobb meglepetés lett, hogy várandós vagyok. 20 hetesen abba kellett hagynom a munkát, mert az egyre növekvő hasam miatt már nem tudtam ellátni a feladataimat a rendelőben (állatorvos vagyok), emellett egy rakat dolgot nem is csinálhattam a terhesség miatt. De már épp időszerű volt, mert egyfolytában aggódtam, vajon nem ártok-e a babámnak, a folyamatos kézfertőtlenítések mellett kisebesedett a bőröm, és kicsit viharossá is vált a kapcsolatom a főnökasszonyommal amiatt, hogy szinte semmit sem tudok már egyedül megcsinálni. Ha bekeményedett a hasam, totál stresszes lettem, hogy baj van. Mondanom se kell, hogy nem cipekedtem, nem vásároltam egyedül, satöbbi. Miután a gyerekszobát az utolsó sarkáig is kifestettük, berendeztük, kidekoráltuk, elkezdtem unatkozni. Akkor életemben utoljára. És Lujzika szépen cseperedett odabent. A 36. héten elindultunk az első NST vizsgálatra. A bőrönd már össze volt pakolva, de otthon hagytuk, mondván, hogy úgysem lesz rá szükség…hát lett volna. A vizsgálat eredménye beszűkült szívműködést mutatott, és a doki mondta, hogy nem mer így hazaengedni, pláne, hogy cimborák vagyunk, mert mindig a VIP páciensekkel van a gond. Azt mondta, csak a hétvégére feküdjek be. Kicsit pityeregtem, mert sosem voltam úgy igazán még kórházban, ráadásul hétvégén vendégeink is lettek volna. De befeküdtem. A következő héten vált számomra világossá, hogy Szekszárdon az a szokás, hogy ha valakit a 36. hét után befektetnek, akkor 2 in 1 már nem mehet haza. Csak szülés után. Nna, innentől kezdve minden nap bőgtem. Még 4 hetem volt hátra, benne a Karácsony, szilveszter… És mondanom se kell, hogy az az egy, balul elsült vizsgálattól eltekintve mindig minden eredményem tökéletes volt. A kicsit több, mint 4 hét alatt 3 szobatársam volt, és 3 olyan, aki csak abortusz miatt fél napot töltött a kórházban. 

Eleinte még nagy szájjal mondogattam a többieknek, hogy hazamegyek. De aztán egy ilyen terhespatológián épp lát eleget az ember ahhoz, hogy a végén már örüljön, hogy helyben van, és csak 1 emelet választ el a szülőszobától. (3 lepényleválás, és két magzatelhalás után már nem mertem volna hazamenni) A baj csak az volt, hogy sorra megszültek a bent szerzett barátnőim, és nagyon egyedül maradtam. Karácsonykor kaptunk az ebéd mellé egy szelet csomagolt, olcsó kategóriás piskótaszeletet. Hurrá. Hiába jött a férjem minden nap, (napi 100 km-t autózott, de ha kétszer jött, akkor a dupláját) nagyon egyedül éreztem magam, szóval a sírás maradt a programok közt. És Lujzi nem akart kicsit sem korábban jönni. Pedig a 38. héttől kétnaponta kaptam oxitocinos infúziót a POSE vizsgálat alkalmával, de ahhoz nem volt elég, hogy beinduljanak a méhmozgások. Egyszer azt kívántam, bárcsak hamarabb szülnék, aztán azt, inkább maradjon odabent, nehogy korán jöjjön, és elvigyék a koraszülött osztályra. (Szekszárdon a koraszülött osztály a gyermekosztályon van, amit a szülészettől úgy 500 m, és a Fő utca választ el. Tehát esély sincs arra, hogy az első napokban látogassad a gyerekedet…) Aztán eljött a nagy nap, 2010.12.31. és semmi sem történt. Este 9-kor betettem a füldugót (rettenetesen horkolt a szobatársam), és átaludtam a petárdázásokat, meg tűzijátékokat. Megbeszéltük Zozódokival, hogy legkésőbb január 2-án beindítja a szülést. Rettenetesen féltem, hogy ha túlhordom, akkor meconiumos lesz a magzatvíz, amit félrenyelhet, és akkor ugyanúgy a koraszülött osztályon köt ki Lujzi, mintha hamarabb jött volna…

És tuti megérezte, mit tervezünk. Január másodikán, hajnali fél 3-kor elfolyt a magzatvíz. Leballagtam a szülőszobára, ahol aztán befektettek egy sötét megfigyelő szobába, mondván, hogy első terhességnél nem megy az olyan gyorsan, és hogy majd délutánra meglesz a baba. Kb hajnali 3-kor kezdődtek a nagyon durva fájások, hogy azt hittem, a falat lekaparom. 3 percesek voltak, és rettenetes volt egyedül végigcsinálni. De nem akartak az éjszakás nővérkék előkészíteni, addig meg nem jöhetett be a férjem. Szóval fél 6-kor megjött a nappali műszak, és egy kedves szülésznő megcsinálta a beöntést. Addigra 2 perces, bitang erős fájásaim voltak, el se tudtam képzelni, hogy fogok én még 40 percet kibírni a wc-n. De sikerült, negyed 8-kor felfeküdtem az ágyra, és végre bejöhetett Miki, a férjem. Na, ezek után majd’ egy órát szívtam a kéjgázt (szerencsére ebben a kórházban felajánlották ezt, a fájdalmat nem tompítja, csak az agyat, de az is több, mint a semmi). És hatalmas küzdelmek után, óriási vágással az alfelemen, de 9 óra 10 perckor, szívóharang nélkül megszületett Lujzi, 3260 grammal, 57 cm-rel. Igaz, hogy az egyik doki húzta, a másik tolta, de végre kibújt. Én annyira elfáradtam, hogy a varrás közben még a lábamat sem tudtam tartani, úgy fogták ketten, a szülésznők. És 2 óra megfigyelés után se tudtam még a saját lábamra állni, annyira gyenge voltam. Aztán behozták a baba-mama szobába Lujzit, és nagyon boldog voltam. Nem érdekelt, hogy nem bírok felülni, hogy fáj a sebem odalent, vagy hogy totál fáradt voltam. Imádtam őt. Gyönyörű volt, és nyugodt. Egész bent tartózkodásunk alatt szinte soha nem sírt. Én annál többet, részben a hormonok miatt, részben pedig azért, mert a nővérkék közül egyik-másik hozzáállása rettenetes volt. Pl. kinevettek, hogy még nem tudom, hogyan kell pelust cserélni, vagy nem akarták megmutatni, hogy kell lefejni a cicit…stb. Ráadásul Lujzi a második napra besárgult, és onnantól kezdve csak enni hozták ki a kék fény alól. Tejem is csak a 3. nap estére lett, Lujzi éhes volt, és szanaszét rágcsálta a cicimet. Megváltás volt hazamenni. És szép lassan beletanultam a dolgokba. Eleinte mindig aggódtam, hogy van-e elég tejem, nem evett-e túl sokat/keveset, kibukta a tejet, az baj-e…stb. De aztán egyre ügyesebbek lettünk, én is, Lujzi is, és a férjem is. 10 hónapig szopizott, és saját magát választotta le. Egyszerűen már nem kellett neki a tej. Tápszert vagy fagyasztott anyatejet soha nem kapott, még akkor sem, amikor egy jó kis gasztroenterális betegség miatt elment a tejem. Egyszerűen nem fogadta el sem cumisüvegből a pótlást, sem kiskanálból, sehogyan sem.

1 éves múlt Lujzi, amikor ismét pozitív lett a teszt. Nagyon boldogok voltunk, mert nem akartunk túl sok időt hagyni a két gyermek érkezése közt. Amennyire végig izgultam az első várandósságomat, annyira nem volt erre idő a másodiknál. Egy éppen totyogó, egyéves mellett nem lehet. Jönni-menni kellett, cipelni, felvenni, hátifutizni, altatni, ringatni…stb. Csak azt vettem észre, hogy egyre csak nő a hasam, de nincs se keményedés, se egyéb kellemetlen „tünet”.

Aztán a 28. héten lett egy. Úgy hívják, terhességi nátha. Egyszerűen csak be van dugulva az ember orra. És nincs rá magyarázat. Sajnos én erre nagyon háklis vagyok, rettenetes éjszakáim voltak emiatt a maradék 3 hónapban. Eleinte nem használtam, csak sterimart, de az semmire se volt jó. Aztán utánajártam különböző oldalakon, hogy kinek mi a tapasztalata, van-e tényleg káros hatása az orrsprayeknek a magzatra. És a védőnőm megnyugtatása után, elkezdtem használni az egyik orrsprayt. Persze Zozódokinak nem mertem bevallani, mert Ő nem engedte. De muszáj volt. Úgy éreztem, károsabb a baba számára, ha hónapokig nem alszom, csak napi 3-4 órát, és totál stresszes vagyok, mint a sprayben lévő, elvileg helyi hatású érszűkítő. És nem is lett semmi bajunk tőle. Aztán eljött a nagy nap, és Lindus még sehol. Szerencsére, mert előző nap Lujzival rohantunk az ügyeletre fülgyulladás miatt. Még nem volt szabad szülnöm. Kellett neki az a 2 nap, hogy az anyukája még egyszer, utoljára csak vele foglalkozzon, és hogy meg tudjon gyógyulni. Legalábbis javuljon a betegsége.

Aztán 2 nappal a kiírt dátum után elhatároztam, besegítek Lindusnak. A szülésznő barátnőm adott egy receptet a bába-koktélról.(2 dl sárgabaracklé, 2 evőkanál sárgabarack lekvár, 2 evőkanál ricinusolaj, 1 evőkanál pálinka) Sokáig tanakodtam, megigyam-e. És megittam. És ahogy annak lennie kell, 3 óra múlva beindult valami. Eleinte csak keményedések, szabálytalan időközönként. Aztán olyan fájás-szerűségek jöttek 3-4 percenként, de közel sem voltak annyira erősek, mint Lujzinál. És a magzatvizem sem folyt el. Anyám már tűkön ült, hogy húzzunk már el a kórházba, mert késő lesz. De nem akartam elhinni, hogy ez már az. Mi van, ha csak jósló fájások, akkor megint befektetnek idő előtt. Arra vártam, hátha elfolyik az a fránya víz, mert akkor tuti, szülünk….de nem akart. Végül este fél 7-re értünk le, már Zozódoki is rám parancsolt, hogy induljak. Felvették az adatokat, előkészítettek. Már 2 ujjnyira nyitva voltam, úgyhogy ez már tényleg A pillanat volt. Utoljára még kimentem a folyosóra a tesómékhoz, már a kórházi hálóingben. Kicsit még viccelődtünk, nevetgéltünk. És nekem még mindig nem fájt annyira, mint korábban. Aztán 8-kor burokrepesztés. ÉS akkor éreztem megint azt a rettenetes görcsölő fájdalmat, mintha szét akarna szakadni a méhem. Meg a férjem is érezte, mert az Ő kezén vezettem le a fájdalmamat. Én se hittem el, amikor 20 perc múlva már tolófájások jöttek. De a doki sem. Nna, akkor nyomjuk. Megint rettenetesen megbirkóztunk ezzel a feladattal. Én csak kérdeztem a szülésznőt, hogy még hányat kell tolni, mindig azt mondta, még kettőt. De nem nagyon mozdult. Persze, megint szép kis vágást kaptam odalentre, és nagy nehezen, de sikerült. Már készítették össze a szívóharangot, és talán emiatt vettem még egy utolsó nagy erőt magamon, és este 8 óra 50 perckor megszületett Linda, 3200 grammal, 56 centivel. Gyönyörű volt, akkor még nagyon hasonlított a nővérére. 2 óra múlva a saját lábamon sétáltam át a szobámba. Még szépen kipakoltam a bőröndömet. A szülésznő meg csak sápítozott, hogy feküdjek már, le, mert el fogok ájulni. Mondtam neki, nyugi, jól vagyok. Mielőtt hozták Lindust, még csináltam magamnak 2 sonkás szendvicset, mert nagyon éhes voltam. Aztán végre odahozták. Ő is nagyon ügyesen tudott szopizni, már az első pillanattól kezdve. Szerencsére a 4 nap alatt nem volt szobatársam, így kettesben voltam a kisbabámmal. Hihetetlen, hogy mennyivel nyugodtabb az ember a második gyerek születésekor. Semmi streszz, semmi para. Tojtam arra, hogy megint jöttek-mentek az arrogáns nővérkék, beszólogattak, hogy mit hogyan csináljak, hogyan ne. Egyik fülemen be, a másikon ki. Már tudtam, csak az a fontos, hogy higgadt maradjak, és akkor lesz tejci, és ha a baba nem lesz éhes, akkor Ő is nyugodt lesz. És már 5 órával a szülés után beindult a tejem. És Lindus hihetetlenül nyugodt volt. Nem sárgult be, nem sírt. Én sem. Egyszer sem. A negyedik nap hazamehettünk, Lindus nemhogy fogyott volna, de 50 grammot felszedett a kórházban.

Persze, nem volt könnyű eleinte a két gyerkőccel, de beleszoktunk. Nyílván van egy kis féltékenység Lujziban, de nagyon jól kezeli. Nagyon odafigyelünk arra, hogy Vele is minél többet foglalkozzunk most, hogy már nincs egyedül. És így egész jól alakulnak a dolgok. Bár tény, hogy felváltva alszanak, hajnalban kelnek, és éjszaka is sokszor ébred mind a kettő….mégsem érzem a fáradtságot, mert annyira jó érzés két ilyen gyönyörű kislány anyukájának lenni. J

Üdv,

Lau

Így szültem! - Karol története

Mai születéstörténet Karol barátnőm és szerető férje, Jani meséli el. Karol csodálatosan fogalmaz, és rendkívüli pontossággal írja le azt, ami az újdonsült anyuka fejében van. A néha meg nem értett aggodalmat, a mostazonnalakarom érzést, és azt a nehéz időszakot, amikor a kórházi ágyban fekszel és alig várod, hogy férjed meglátogasson, pláne hogy hazamenj. Mert otthon más. Minden más. 
Fogadjátok hát sok szeretettel írását, melyen szokásomhoz hűen nem változtattam semmit, mert így tökéletes! Köszönöm szépen, hogy megírtad nekem/nekünk a történetet! :)



KAROL SZÜLETÉSTÖRTÉNETE - DALMA SZÜLETÉSE

Ez az ÉN történetem! :) Milyen jó ezt így leírni! Még egy dolog, amit soha senki nem vehet már el tőlem. Még egy dolog, amivel több lettem, nagyobb, felnőttebb, még jobban NŐ (csupa nagybetűvel)! És ANYA! Úristen! Tényleg! Pár hét, és Dalma egy éves lesz. NEM, nem akarom, és igen, akarom, imádom, hogy gyorsan telik az idő vele, és mégsem. Néha kevés belőle, akarom még csodálni kis csecsemőmet, ahogy megtanul oldalra fordulni, de nem lehet, mert már áll és kapaszkodva jár. :) :) :)

De hogyan is kezdődött?

Utólag visszagondolva, életem egyik legszebb időszaka volt a várandósság. Az elején volt egy kis küzdelem, szigorú diéta, de amint ezt sikerült beállítani, és szépen mentek le a kilók, még az első trimeszterben is, nagyon jól éreztem magam a bőrömben, és csúcsformában voltam. Az émelygés, rosszullét elkerült, úgyhogy én nem panaszkodom néhány álmatlan éjszaka vagy hajnali ébredés miatt. Összességében elégedett vagyok, és bármikor újra csinálnám.

Hamar otthon voltam, egyedül a Pocakommal, a gondolataimmal, és rengeteg időm volt felkészülni. Igen, úgy gondolom, ez (volt) a titka mindennek! Ha az embernek van egy olyan Barátnője, aki szerencsére épp előtte jár pár hónappal, és minden titkát, emlékét, és tapasztalatát őszintén, habozás nélkül megosztja velünk, akkor azt hiszem, nem is lehetünk eléggé hálásak, Neki és a Sorsnak, hogy egymás mellé sodort minket. Anitám, természetesen, Neked köszönöm!  Rengeteget olvastam, mindenről, nagyon érdekelt, mi zajlik bennem, hogyan növekszik a kis Pocaklakó, mi történik, amikor közeledik az idő, milyen jelek vannak, milyenek a fájások, hogyan "kell" vajúdni, mivel készüljek, mi legyen nálam, meddig tart és milyen egy szülés, és Drága Barátnőm tanácsára arról is olvastam, hogy mi lesz, miután megszületik a Gyermekem, milyenek az első napok, milyen a szoptatás, stb. Ez volt az egyik legjobb tanácsa, és azóta én is ezt mondom mindenkinek, akivel erről beszélgetek. Hiszen most már tudom, mennyire igaza volt, amikor azt mondta, szülés után nem lesz időm szoptatásról, és egyéb hasznos dolgokról olvasni. Két igazán jó könyvem volt, amiből mindenre választ kaptam, de ez most nem a reklám helye.

Természetes úton szültem, fájdalomcsillapítás nélkül, apásan. Mindent együtt csinálunk, mindenben csodálatos Férjem a támaszom, a társam, a legjobb barátom. Soha nem volt kérdés, hogy együtt szülünk. Mindenki úgy megy neki, hogy nem tudja elképzelni a rá váró fájdalmakat, de azért van egy elképzelése, hogy mit szeretne. Nekem ez volt az álmom! Nagyon büszke vagyok magamra, magunkra, jó érzés tükörbe nézni, bár nagyon kemény meló volt.

Először is, szerencsés vagyok egyrészről, mert nekem már 1 héttel szülés előtt (36. héten) nyitva volt a méhszáj, és már korábban elment a nyákdugó, a 37. heti vizsgálaton pedig 4 cm-re ki voltam tágulva, minden fájdalom nélkül, keményedést sem éreztem, de a műszer szépen mutatta, ebből arra következtettünk az orvosommal, hogy gyors lesz a szülés. Aminek örültem, akkor, már előre. Szerda volt, a délelőttöt plázázással töltöttem, vásárolgattam Dalmának, anyai megérzésem azt súgta, nem lesz nagy a Bébink, ezért vettem még pár ultra mini 44/50-es bodyt és rugdalózót. Délután Férjecskémmel elmentünk a szokásos szerdai szülésfelkészítő tanfolyamra, jó hangulatban telt, egyre közelebb éreztem magamhoz az egész szülés-dolgot, kezdtem ráhangolódni. 37. hét, és nem érzem az első összehúzódásokat, jóslófájásokat. De Dalma annál többet mocorog, állandóan ébren van, úgyhogy mindenem azt súgta, szerencsés vagyok. És amikor a gyors szülésről kezdtek mesélni, meg azokról a "szerencsésekről", akik bár kegyetlen fájásokkal, de elsőre csupán 5-6 óra vajúdással szülnek, izgalommal telve, mint két óvodás, röhögcséltünk Drágámmal a padban, szorítgattuk egymás kezét, és úgy drukkoltunk, hogy "igeeen, jeeeeesssz, nekünk papíron vannak szép fájásaink, és 4 centi tágulásunk, de nem érezzük, úgyhogy gyorsan túl leszünk rajta".  Bár még van 3 hét. Viszont a doktor bácsi azt mondta, hogy már ne utazzunk el a 4 napos ünnep alatt. Szóval, lehet, hogy hétvégén szülünk.  Este értünk haza, 7 óra után, nyugodt este, újabb fejlemény, de nem hívtunk fel senkit. Nem akartuk, hogy a 4 centi tágulás miatt egyfolytában hívogassanak a rokonok, hogy Na, mi van már? (Anitám, igen, köszönöm ezt a tanácsot is!) 

Szépen lakkoztam a körmöm, eléggé le volt már nőve a műkörmöm, úgyhogy rendbe akartam hozni. Még egy réteg hiányzott az egyik kezemről, amikor érzem, hogy jaj, pisilnem kell. Elég gyakori ez terhesen, nem lepődtem meg. Felálltam, tettem két lépést, és jaaaaaj... Ordít bennem: BEPISILTEM? Úristen, egy pillanatig hitetlenkedve álltam, hogy ezt nem hiszem el, ennyire nem is kellett pisilnem, és léptem még kettőt, megint! Hááá! ÚRISTEN! Ez az!!! De még el sem hittem, amikor a következő pillanatban berontottam a fürdőszobába, Janim majd' kiugrott a zuhanyból ijedtében, én meg elkiáltom magam, "Basszus, elment a magzatvíz!" -"Mi van???" Mondom megint, és elkezdek rázkódni a nevetéstől, és az ijedtségtől, a rettegéstől, a felismeréstől, és tovább folyik ütemesen a magzatvíz, meleg, és áztatja át a farmert rajtam... Remegnek a lábaim... Szóval tényleg összetéveszthetetlen, ha elfolyik, tényleg olyan, amilyennek hallottam. És szerencsére egyértelműen jelzi, hogy itt az idő!

Fura, remegő hangok hagyják el a számat, mint aki fázik, vagy fél. Soha nem gondoltam, hogy érezhetek ilyen boldog félelmet, izgatott lettem, és csak arra tudtam koncentrálni, hogy lezuhanyozzak, és közben ismeretlen vékony, remegő hangon adtam az utasításokat a Drágámnak, mit pakoljon a táskába, ami nem volt útra készen. Törölköztem, megint jött magzatvíz, hasmenés is  (Köszönöm, Anyatermészet!) újra lezuhanyoztam, és kb. 15 perc telt el, mióta elkezdődött minden, már jött is az első és a második fájás, 5 perc különbséggel. Nem tudtam felfogni, hogy minden mennyire gyors. Azon gondolkodtam, hogy milyen mázlim van, hogy reggel voltunk kontrollon, és tökéletesen meg vagyok borotválkozva, mindenhol , ki van lakkozva a körmöm. Hát a hajam nincs frissen mosva, és most 5 perces fájásokkal sem vagyok képes megmosni, az már túl sok, de úgyis összegumiznám a szüléshez.

Egy óra alatt elkészültünk, és elindultunk a kórházba, az autóban már nem beszélgettünk a fájások alatt, de elviselhető volt. Zúgott bennem az adrenalin, volt erőm viccelődni, mosolyogni. Hát, gondoltam, ha így haladunk, nem lesz rossz. Én naiv.  Anyát még nem hívtuk fel. Hetek óta mondogatta, hogy ott szeretne lenni, legalább kint, és már induláskor hívjuk őt fel. Ott akar lenni a közelben, kint akar várni! Én ódzkodtam ettől. Nem akartam, hogy kint ácsorogjon, várakozzon, "sürgetőn", eredményre várva. Önző voltam, ez az én szülésem. Úgy éreztem, feszélyezne, ha tudnám, hogy kint vannak, ácsorognak, "hallgatóznak", sürgetnek. Persze, ezt csak én éreztem így. Nem akartam, hogy kint álljon az a nő, aki mindent jól csinál, mindig helyt áll, minden körülmények között, erős, magabiztos, határozott, és igen, szerintem ezt is jobban tudná csinálni. Szülni is jobban tudna. De ez az én szülésem, az én feladatom, az én fájdalmam, és egyedül kell, egyedül akarok megbírkózni vele. 

Férjem valamivel érkezés után telefonált Anyának, akik vidékről, azonnal kocsiba pattantak, és jöttek....

A szülészeten félhomály, csend, néznek ránk, hogy mit akarunk. Remegve mondom, hogy jöttünk szülni, egy órája elment a magzatvíz. Oké, papírok, öltözzek át, és vizsgálat. Fájdalmas, érdekes, és sokat vársz, eredményt akarsz. Az első még rendben van, megállapítja, honnan indulunk. Elfoglaltuk a szobát, egyetlen kis fali lámpa égett, kellemes, otthonos, már vártam, hogy ott legyek. Csak néhány dolog emlékeztetett arra, hogy kórházban vagyok. Az ágy jó nagy volt, szép fehér, tiszta ágynemű, és egy nagy párna, mintás huzattal, puha és jó illatú. Mintha a mamánál lennék, nem otthon, de nem is egy nagyon idegen helyen. Megnyugtatott egy sima, egyszerű párnahuzat, ami nem illett egy steril kórházi képbe. Legközelebb is itt akarok szülni. (ld. István Kórház)

Nem vittem szülés-tervet, nem vittünk zenét. A tervre nem is gondoltam, ismerem magam, pontosan tudtam, hogy abban az izgatott lelkiállapotban úgysem leszek képes holmi "ilyen szülést szeretnék, jó lenne, ha segítenének"-üggyel foglalkozni. A zene nem is hiányzott. Jöttek a fájások, szépen, egyre intenzívebbek lettek, és már jött is a következő vizsgálat. Aki már szült, az tudja, aki nem, annak jó, ha tudja, a vajúdás alatti vizsgálatokról, amikor a szülésznő kegyetlenül arra vár, mikor van fájás, és közben akar megvizsgálni..............

Arra nincs szó. Nekem annyira fájt, hogy kicsordult a könnyem. Alig vártam, mindannyiszor, hogy legyen vége annak a pár percnek, és mehessek vissza az én kis fájásaimhoz, amik csak az enyémek, maguktól jönnek, maguktól fájnak. Nem volt változás. És még egy óra múlva sem. Pedig nagyon fájt már, gyengültem. Az egész vajúdás alatt álltam, ringatóztam, nem jött be a labda, csak az álldogálás, és minden fájásnál kértem Őt, hogy segítsen, hadd kapaszkodjak belé, csüngtem rajta, teljes testsúlyommal, kértem, hogy fogja a hasam alulról, tartsa, erősen, érezzem a keze melegét, mert ha nem, attól félek leszakad. Aztán kicsit enyhült, de nem eresztett a fájdalom, csak engedett levegőt venni, inni egy kortyot. Körülbelül ekkortájt érkeztek meg Anyáék, de ekkor már nem bántam, nem is foglalkoztam ezzel. A "munka" elvonta a figyelmemet. 

Az utolsó két órában már nem enyhült semennyire, hiába figyeltem a testem, hiába próbáltam felfogni, mi történik, csak fájt folyamatosan, égetett, borzasztó intenzív volt a fájdalom, és kezdtem feladni... Olyan gondolatok jöttek elő, amelyekre úgy tanultam, nem szabad koncentrálni. Figyelni kell a test jelzéseit, érezni kell, hogy a Babámnak is ugyanolyan megrázkódtatás ez, és együtt kell dolgoznunk, segítenünk kell egymást. Ha fáj, az jó, és át kell adnod magad a fájdalomnak. Nekem nem ment. Rettegtem a fájdalomtól, már úgy éreztem nem tudok többet elviselni, és vívódtam azzal a lelkiismeret furdalással, hogy nem tudok együttműködni Vele, a fájdalmat is és Őt is ellenségnek éreztem, csak azt akartam, hogy legyen már vége, kerüljön ki belőlem, és eresszen el a fájdalom végre. Drágám mindvégig tökéletesen helyt állt, és számomra meglepő módon, minden vajúdástámogató technikát tökéletesen használt, a borogatást, a szavakat, az érintéseket, mindent, ahogy kellett.

Amikor terhesen időnként az orra alá dugtam néhány post-it-tel bejelölt fejezetet, és reméltem, hogy szigorúan bemagolja őket, hogy a szükségben maximálisan a segítségemre legyen, akkor még nem is reméltem, hogy ennyire komolyan veszi. Átfutotta a sorokat, én pedig már azért is hálás voltam, és úgy gondoltam, nem baj, ha nem ássa bele magát komolyabban, mert annyira hittem az ösztöneiben, hogy biztos voltam benne, ha azokra hallgat, akkor is megkapok minden segítséget és támogatást. Ahogy mindig! Utolsó kétségbeesésemben könyörögtem valami fájdalomcsillapító injekcióért. Drágám helyesen, kedvesen, megértőn mondogatta, hogy jó, jó, de vészeljünk át még egy fájást, és ha még mindig úgy érzem, utána, kér valamit. Édes volt. Ezt is a könyvemből tanulta. Milyen helyes, háromszor próbálkozott ezzel, és mivel tudtam, hogy ez egy módszer, így kell lennie, hátha majd jobban viselem, vagy történik valami, kétszer hagytam magam, de harmadjára már annyira elegem lett, hogy nem enyhül a fájdalom, hogy határozottan küldtem, hagyjon már ezzel a szöveggel, mert annyira fáj már, intézkedjen. De nem sietett, én pedig "kegyetlenül", tudatosan, könyörögni kezdtem, könnyekkel a szememben, néztem rá, hogy kérlek, kérlek. Hm, tudtam, hogy színpadias jelenetemnek nem fog tudni ellenállni. A szülésznővel jöttek vissza, aki megvizsgált, próbált megnyugtatni, és összenézve, szótlanul megtárgyalva Janimmal, adott valami injekciót, és melléfűzte, "Már úgysem lesz ideje hatni." Mosolygott a "bajsza" alatt. Nem érdekelt, csak végre történt valami. 

Megérkezett az orvosom is, és már az ágyban, a szobában vizsgált meg, nem kellett kimennem, alig volt erőm felmászni az ágyra. Kedves, határozott, megnyugtató volt. Oh, itt hamarosan baba lesz. Szóltak, hogy figyeljek a tolófájásokra, az ingerre, hamarosan kezdődhet, és ne álljak ellen neki, hanem toljak. Már nem álltam fel, maradtam az ágyon, fejemet, arcomat a jó illatú párnába temettem, hálás voltam, hogy halk nyögdécselésemet felfogta a párna. Nem sok idő telt el, Drágám mindvégig, fogta a hasam alját, a derekamat, amit csak kértem, segített, támogatott, keveset beszélt, épp, amennyit kell. Ahogy négykézláb egyszer csak megéreztem AZT, rám tört a felismerés, hogy milyen természetes, ismerős, de mégis ismeretlen érzés, olyan elemi erővel hatott rám, hogy az újabb adrenalin-lökettől végre felfogtam ésszel, hogy ez már a célegyenes. Fizikailag viszont nagyon gyenge voltam.

Ekkor léptek be a szobába, a Doktor bácsi és a szülésznő! A hangomból tudták, mi történik, segítettek a hátamra feküdni, kaptam az utasításokat, egy pár pillanatig olyan elveszett voltam, de aztán a következőnél Doktor úr rögtön a segítségemre sietett, megragadta a bal térdem, szorította, húzta fel, másikat Drágám, vagy a szülésznő, nem is tudom, mondták, hogyan, mennyit, mikor nyomjak, ez az, gyerünk, vegyek levegőt, megint, egy fájás alatt, nyomjak háromszor, vegyek nagy levegőt, erősen, lefelé nyomni... Tettem amit mondtak, és olyan hálás voltam, itt vannak, hárman, mind nekem segítenek, tudják mit csinálnak, határozottak, és hogy ott lent, semmi fájdalmat nem érzek, ott lent tényleg nem is fáj, csak a hasam feszített kegyetlenül, és a levegővétel volt a legfájdalmasabb. Olyan égető volt levegőt venni, és annyi erő kellett volna hozzá, hogy képtelen voltam rendesen megtölteni a tüdőmet. Az első percek így teltek, Doktor bácsi mondta, 20 perc múlva itt baba lesz, úgy örültem neki, de aztán jött pár eredménytelen nyomás, oldalra is fordultam párszor, és látták, hogy fogytán van az erőm, ezért magunkra hagytak a Drágámmal, mondták, hogy a saját ritmusomban folytassuk ezt, mert gyengülök, nem nyomok túl jól. Janim segített, támogatott, nagyjából fél órára hagytak magunkra, visszajöttek, kicsit fájt, hogy megtört az intimitásunk, de már szükségem volt rájuk. Újra kemény munkába kezdtünk, Doktor bácsi határozott, kemény felállása, apukás támogatása adott lelkierőt, hogy tegyem a dolgom, közben a szülésznő kedvesen a kezemet Dalma feje búbjára tette, hogy tapintsam meg, Úristen, tényleg? Szép kerek és kemény fejű baba, mondta, utalva rá, hogy a homlokával akar kibújni, ezért van ilyen nehéz dolgom. Mindent elkövettek a gátvédelemért, keményen dolgoztak, megtették, amit lehetett.

Alig 10-15 percen belül sikerült!!! Három nyomásra készültem, ahogyan mindig, nyomtam, 1 pillanatnyi levegővétel - feszít, éget - újra nyomok - levegővétel - feszít, éget - újra nyomok, még fél szemmel látom az ollót, tudom, hogy gátmetszés lesz, de már nem érdekel, nem fáj, érzem, mintha egy kötést, vagy ruhadarabot vágnának le rólam, újra nyomok, de már nem feszít, megtöltöm a tüdőm, oh, hamarabb ért véget ez a fájás?! Pihenhetek egy kicsit...

Mindenki néma csendben van, az egész egy-két másodperc volt, mire kinyitottam a szemem, és megpillantottam a lábam között Őt, azt a pirinyó kis testét, senki sem szól, Dalma felnyöszörög, és máris a mellemre fektetik, nyösz, nyösz, hallom Tőle, de mindenki csendben, Drágámnak potyognak a könnyei, és végre, a karjaimban tarthatom, olyan boldog vagyok! Doktor bácsi végzi a dolgát, összevarr, nekem megállíthatatlanul remegnek a lábaim, kezdek megnyugodni, és csak én suttogok, "Ezt nem hiszem el!" hajtogatom folyamatosan, mély levegőket veszek, itt van, végre, Ő, az enyém!!! Istenem! Milyen meleg, kicsi, és nem is annyira ragacsos, nem is annyira lila, csak a homlokán van egy kis sötét folt, mutatva, hogy ott furakodott ki. Olyan csöpp volt. Kicsi orra be volt horpadva, és tetszett! Igen, ekkor éreztem életemben először, hogy igazán az enyém valami, valaki, akiért semmit nem kellett tennem, feltétel nélkül, az enyém örökre! A legnagyobb ajándék egész életemben! Dalmánk kereken 6 óra vajúdás után 2012.03.15-én hajnali 3 óra 5 perckor látta meg a napvilágot.

Drágám simogatott, csendben, észrevétlenül elkattant pár fontos, elmaradhatatlan fénykép is, Doktor bácsi fotózott, Apát, ahogyan elvágja a köldökzsinórt. Mindenre felkészült, de igazából nem szándékozta elvágni a köldökzsinórt. De ott, a Doktor bácsi kérésére, mégis megtette, és biztos vagyok benne, hogy nagy élmény neki! Hamarosan egyedül maradtunk, bejött egy idős hölgy, aki rendbe szedett, megtisztította friss sebemet, feladta a bugyikámat, betakart, gondoskodó volt. Pedig nem a legszebb meló. Bár egész végig, egy csepp vért sem láttam. A szép részéből ő kimaradt, neki csak a takarítás jutott. De akkor is, ő is részese volt az én Szülésemnek. 

Végre hármasban maradtunk, csak mi, a Családunk, a Szerelmeim, a Boldogságaim, az édes megkönnyebbüléssel, hogy túl vagyunk rajta, megcsináltuk! Nem fájt semmim, jó volt, csak gyenge voltam. Aztán nemsokára behívhattuk Anyáékat. A Boldogságtól sírtunk mindannyian, olyan jó volt. Csak néztük a Gyermekemet, milyen édes, és hüledezve néztük, hogy hogyan használja először igazán a kis testét, az izmait, ösztönétől vezérelve kereste a mellemet, annyira megható volt. Később Apa és a szülésznő megmérték Dalmát, felöltöztették.

Több mint két órát tölthettünk együtt, teljes magányban, zavartalanul, meghittségben, majd letoltak egy szobába, egyedül, Dalmától kis ideig meg kellett válnom, de alig fogtam fel mi történik. Kaptam egy ágyat, bár még takaróm sem volt. Szereztek egyet. Nagyon nehezen mozogtam, a gyengeségtől. Drágámnak és Anyáéknak el kellett menniük, egyedül maradtam. A lelkemre kötötték, hogy pár órám van, el kell mennem pisilni hamarosan, ami lehetetlennek tűnt, ezért majdnem másfél liter vizet ittam meg, nehogy katétert tegyenek fel. Ilyen aggodalmakra is volt időm, amíg Dalmára vártam. Elég hamar kezdett elmúlni a gátmetszésnél kapott fájdalomcsillapító hatása, és kezdett nagyon fájni, Dalma még sehol. Türelmetlenül vártam. Végre meghozták, mellém fektették, összebújtunk, mellre tettem, cirógattam, élveztem ezt, alig vártam már, hogy ott legyen, elégedetten konstatáltam, hogy nem cserélték el időközben, visszakaptam az én kis foltos homlokú, horpadt orrocskájú, kerek fejű kisbabámat! Többet nem kellett odaadnom Dalmát, velem maradhatott. Olyan jó volt. 

De fájt. És ezt nem tagadhatom, bár az idő megszépíti, már nem "érzem" a fájdalmat, de megmaradt az érzés az emlékeimben, amit a fájdalom miatt éreztem. Hogy ennél még boldogabb is lehetnék, ha nem fájna, és miért fáj ennyire, és miért nem tudok felhőtlenül örülni a jelennek. Egy napba tellett, mire felfogtam, hogy nem kell tűrnöm, kaphatok fájdalomcsillapítót, ami valamennyire segített. Megmondom őszintén, az nem segített, hogy rajtam kívül mindenki ült, és könnyedén mozgott a szobában, már másnap. Néha egy-egy arcrándulás - összenézés a szobatársakkal, máris elég volt, hogy érezzem, nem vagyok egyedül, másnak is fáj. De ők ültek.  A fenekükön. Irigyeltem őket. Viszont ott volt Ő, a Gyermekem, kicsi, és puha, meleg, alszik, nyöszörög, halk a hangja, alig sír, édes, és szeretem, azonnal szeretem, és boldog vagyok!!!

Igyekeztünk a szoptatással megbírkózni. Jó erősen cicizett Dalma, és elég hamar megtudtam, mi az, hogy fogcsikorgatóan fáj, sebes, és véres. De nem hagytam abba a szoptatást, rendületlenül folytattam, akartam csinálni, jól akartam csinálni. Apa jött, velünk volt, amennyit csak lehetett, de nélküle nagyon magányos voltam éjszakánként, és nagyon hiányzott a támogatása, a közelsége, egyedül voltam a megtestesült Felelősségemmel, és nehéz volt a boldogságból erőt meríteni. De jött a reggel, kivirágzott minden körülöttem, vettem egy jó fürdőt, küszködtem a fájdalommal, és közben olyan, de olyan jó volt ellátni Dalmát, felöltöztetni a ruhákba, amik szépen mutattak rajta, büszke voltam!!!

Rengeteg segítséget kaptunk, a csecsemősök rendszeresen jöttek, tanácsokat adtak, megmutattak mindent, segítettek a szoptatásban, megnézték, jól csináljuk-e. Megbíztam bennük, megnyugtatott, hogy mindig ott vannak, elégedett voltam. Nem voltam rest segítséget kérni, megmutatni sebes mellemet, és ők olyan gyengéden, együtt érzően, kellő szakértelemmel álltak a rendelkezésemre. Én egy percre sem váltam meg a Gyermekemtől. A szülés utáni napokban alig aludtam pár órát, de nem éreztem a fáradtságot. Eszembe sem jutott, hogy "leadjam" a gyereket, hogy jól kialudjam magam, vagy ilyesmi. Nem akartam.

Vártam a hazautazás napját, de féltem. Dalma ugyanis lassan veszített a súlyából, ahogy elő van írva, de nem szopizott eleget, és nagyon sárga is volt. Végül beigazolódott a félelmünk. A reggeli vizsgálaton közölték, hogy nem mehetünk haza, kék fény alá kell tenni Dalmát, menjek, üljek le (már ez is kész kihívás volt nekem, de hála azokért a lyukas, párnázott székekért!) és fejjek le tejet, amennyit csak tudok, mert pár óránként jönnöm kell szoptatni, plusz pótlásként megitatják. Sok volt ez már nekem. Annyira haza akartam menni. Görcsösen szorítottam össze a fogaimat, és sűrűn pislogtam, hogy igyekezzek visszafojtani azt a feltörni vágyó sírást, de tudtam, hogy könnyek nélkül is elárul az arcom, az orrom rögtön piros lesz. Leültem, Janim meg állt az ajtóban, nézett engem, nézte Dalmát, ahogyan befektetik az üvegablak mögött a kék fény alá, kis szemellenzőt kap, mint aki napozni készül, és olyan ártatlan volt, olyan csöpp, és sírt, hallottam hogy sírt, de nem láttam, csak Janimat néztem, potyogtak a könnyei, remegett a szája, neki is fájt. Nem bírtam tovább, utat engedtem a közös fájdalmunknak, feltört belőlem a sírás, és nem érdekelt, hogy ki látja, nem érdekelt, hogy már nem vagyok erős Anyuka, hanem gyenge, rettegő Anyuka vagyok, aki nem okos, nem hiszi el, hogy ez teljesen normális, és rutinszerű, hogy szinte mindenki besárgul. Mert az én Dalmám fekszik ott! Nélkülem, egyedül, a szagom nélkül, és nem tudja, miért. Végeztem a reménytelen fejéssel, 5 vagy talán 10 ml sikerült, de még az is eredmény. Percekig álltunk az ablak mögött, sírtunk egymás ölelésében, hogy alig kaptuk meg, máris elveszik tőlünk Őt! Itt kell hagyni, és nem akarom.

Végül lebaktattunk a szobába, és még ott is sírdogáltunk, összebújtunk, és végül elszenderedtem kicsit. Amikor ébredtünk, már nem volt olyan rossz. Dolgozni kezdett bennem a kötelességtudat, hogy hamarosan mennem kell szoptatni, kikerül az üvegkalitkából az én Drágaságom, Dalmám, a kezembe foghatom, megölelhetem, puszilhatom, szerethetem. Milyen meleg volt a kis teste, és sárga volt, tényleg, és milyen fura volt ruha nélkül fogni őt. Féltettem a kis puha bőrét, óvatos és gyengéd voltam vele. Kitartóan szoptattam, aztán megmértük, fejtem, megitattuk, és ez ment egész nap és éjszaka is, 3 óránként, keltem hozzá, mentem fel, sőt, repültem hozzá, alig vártam a találkozást. Alig vártam! Éjszaka, egyik alkalommal, már zárva volt az újszülött osztály (én egy emelettel lejjebb kaptam ágyat). Nem tudtam bemenni, kopogtam rendületlenül, csengettem, de semmi. Sehol egy ügyeletes. Már vagy 10 perc telt el, elfogyott a türelmem, és legszívesebben feltörtem volna az ajtót, hogy mehessek már végre az én Kicsimhez, mert vár, Ó, Istenem, vár, én meg sehol sem vagyok, azt hiszi, nem is megyek, jaj, engedjen már be valaki!!! Álltam, vártam, kopogtam, és már kezdett fojtogatni a sírás a kétségbeeséstől. Meg attól, hogy milyen hiperérzékeny lettem és milyen hamar ki tudok borulni. Végre meglátott egy takarító, vagy valaki, és elmotyogtam, miért jöttem, beengedett végre. Rohantam a Babámhoz. Elnézést kértem, hogy késtem, de "kizártak", kezdtem végre megnyugodni.

Az ügyeletes doktornő/csecsemős legközelebb már várt, tudta, hogy fogok jönni, és a segítségemre jött. Többször nem késtem. Véget ért az éjjel, reggel 6-kor már vinnem kellett ruhácskát is a szoptatáshoz, mert végre visszakaptam Őt! Megnyugtattak, hogy minden rendben lesz, valószínűleg hazamehetünk majd. Sokat kellett várni arra a reggeli vizsgálatra, 9 órakor, vártak már ránk, tudták, hogy mi van velünk, de mégis, hirtelen olyan sokan lettek, nem kerültünk sorra rögtön. Csak öleltük Dalmát magunkhoz, Apával, és vártunk. Mondták, hogy üljek le, hmmm, leülni  , röhögnöm kell. Majd talán két hét múlva. Nem, köszönöm, állok.  Végre mi jöttünk, átmentünk a "vizsgán", hazaengedtek.

A szoba üres volt, mindenki elment már. Meghitten pakoltunk össze, Dalma békésen aludt a nagy ágyon középen, az okkersárga kórházi ágyneműben. Csiripeltek a madarak, friss, meleg szellő járta át a szobát, és végre, igazán felhőtlenül boldog voltam. Mindketten ott voltak nekem, mellettem, és a hazaútra készültünk, minden megvolt a boldogsághoz. Megkaptuk a zárójelentést, felöltöztettük Dalmát, ülésbe tettük, és hazaindultunk.

Az autóban kezdtem lelkileg is visszatérni önmagamhoz, a régi hangomhoz, feszültség nélkül, nézelődtem és tolmácsoltam Apukának, mit csinál a Bébink, hogy alszik, hogyan szuszog, és rázkódik a kis teste az utazástól.  Olyan jó volt. Hamar hazaértünk, Anya várt minket itthon, sírt, puszilt, szorosan megölelt, a tejjel telt melleim meg is érezték  Tavasz volt, a házunk ragyogott a tisztaságtól, cumisüvegek, fertőtlenítő a konyhapulton, ilyesmi. És ebéd. Minden olyan volt, mintha itt egy Kisbaba lakna, pedig még csak most hoztuk haza. Feltettük Őt az asztalra, a hordozóban, készítettünk pár képet, összeölelkeztünk a Drágámmal, és hirtelen megnyugtató, meleg zokogásban törtem ki, folytak a könnyeim, szorítottam magamhoz a Férfit, akit a legjobban szeretek, és olyan hálás voltam, és alig hittem el, hogy itthon vagyunk!!! Itthon, és ez mostantól már mindig így lesz!

Karol

Így szültem! - Reni története

Drága olvasóim!

Mostani születéstörténetet Reni barátnőm meséli el, és mielőtt bárki görgetne lefelé, hogy átugorja az unalmas ajánlómat, szeretném előre leszögezni, hogy happy end a vége, viszont nagyon nehezen jutottak el oda. Itt nem csak annyi történt, hogy valami váratlan dolog kicsit megnehezítette Reni és Gergő életét, hanem hetekig aggódtak a babájuk, Ádi baba életben maradásáért. A történet mellett olyan fotók vannak linkelve, amelyek megtekintése felkavaró lehet (csövek és műtő). A kismama az érzéseit nagyon szépen átadja, vele együtt sírunk és nevetünk.

Köszönöm szépen, Reni, hogy megtetted, hogy még egyszer utoljára felidézted magadban a történteket és leírtad nekem, nekünk. :) 

RENI TÖRTÉNETE - A VALENTIN NAPI AJÁNDÉK

Kedves Gabi!

Először is szeretnék köszönetet mondani neked, hogy létrehoztad ezt a blogot és lehetőséget biztosítasz arra, hogy a még várandós anyukák tájékozódjanak a szülés mikéntjeiről. Nagyon megtisztelő volt a kérésed, hogy írjam meg Ádám születésének történetét, de azt előre kell bocsátanom, hogy a mi sztorink csak a végefelé happyendes. Viszont arra gondoltam, hogy mivel nem kevesen vagyunk olyan szülők, akiknek korababát hozott a gólya, így ez egy kicsit másképp, de lefedi az ebben a helyzetben ránk váró dolgokat. Itt ragadnám meg a szót és utalnék arra, hogy a www.koraszulott.com oldalon majd csak akkor olvasgasson mindenki szülői történeteket, ha a gyereke már huszoniksz éves és megházasodott, mert sajnos én elkezdtem olvasni és természetesen végig bőgtem, miközben arra gondoltam, hogy “te jó atyaúristen, mi vár ránk”. Sok kitartást, erőt, türelmet, hitet kívánok innen is a koraszülő anyukáknak, apukáknak, rokonoknak, mert mindegyik megérdemelne egy köztársasági érdemrendet minimum.

      No hát akkor bele is fognék rögtön az elején. Mi igen sokat vártunk a manónkra, pedig teljesen egészségesek voltunk, csak az életmódunk volt talán kicsit rohanós (kinek nem az a mai világban?), ezért fél évvel Ádám megfoganása előtt nőgyógyászt váltottam (nem ezért, hanem mert nem volt szimpi az előző) és akkor rátaláltam az én édesdrágacsupaszív Garamvölgyi György doktoromra, aki a Schöpf-Merei Kórház (teljes nevén Fővárosi Önkormányzat Schöpf-Merei Ágost Kórház és Anyavédelmi Központ) igazgatója volt mindaddig, amíg politikai húzásból be nem záratták az intézményt 2008-ban. Onnantól kezdve az Uzsoki utcai kórházban praktizál, illetve magánban. Tehát úgy volt, hogy én az Uzsokiban szülök és apásan meg minden, talán még saját 2 ágyas szobát is kaptunk volna...DE aztán végül a MH Honvédkórházba – ÁEK és volt MÁV - vezetett az utunk.

Nekem végig magas volt a vérnyomásom a várandósság alatt, ami nem volt vészes, de javulni se látszott (mitől is, ha nem adnak rá gyógyszert...”csak pihenjen anyuka, biztos a stressz”...persze, hiszen mindenki tudja milyen a középiskolai tanár élete, hát minden csak nem nyugodt :) Nem baj, én jól éreztem magam, tanítottam amíg lehetett. Ez az időpont dec. 1-én jött el, amikor is veszélyeztetett terhesként hazazavartak az ágyamba. (Jelzem gyógyszert ezután sem kaptam, annak ellenére, hogy Garamvölgyi doktor bácsi kategórikusan megmondta/megüzente/megírta a házi orvosnak, hogy bizony ez így nem lesz jó, vizsgáljon ki és írjon fel gyógyszert, mivel ez az ő hatásköre). Eljött a karácsony, Ádival április 1-re voltunk kiírva és abban maradtunk a doktor bácsinkkal, hogy akkor január első hetében gyorsan babamozizunk egyet egy szép helyen, nagy felbontás, precíz gép (G1 intézet). Ez így is lett. Elmentünk apával, bementünk, lefeküdtem, hát alszik, nem akar mutogatózni. Jó, nem baj, elmegyünk iszunk vmi édeset és jövünk vissza. Na és akkor jött el a világvége. Kérdezi a vizsgáó szonográfus (ultrahangos), hogy:

• Ez tulajdonképp hányadik hét is?
• A 29. hét, de mindjárt 30.
• Az nem lehet.
• Mi az, hogy nem?! Csak tudom!
• De a baba nagyon pici.
• Mi az, hogy pici?? Akkora, amekkorának köll lenni!
• NEM.... PICI....  (szünet)
• ...Mekkora...?
• 26 hetesnek megfelelő.
• Jesszusom... (szünet)... Az meg hogy lehet?
• Nem fejlődik. Megállt. Valami baja van. Orvoshoz mikor megy?
• (sírás) (sírás) (sírás) (hüpp-hüpp.) Most mi lesz? (Apa a háttérben kétségbeesve néz, nem túl biztató)
• Megnézem még egyszer. Szóljanak az orvosnak. Ki a szülész? Édesdrága Garamvölgyi doktor? Akkor nincs gond. Remek szakember, dolgoztunk együtt. (jelzem, akivel csak találkoztam a várandósság alatt, mindenki ismerte, becsülte, ódákat zengett róla, nem hiába!)

         Ezek után megsemmisülten a DVD-vel a kezünkben felhívtuk a doktorunkat, megnyugtatott, nem lesz semmi baj, de akkor a lehető leghamarabb tali. Oké. Hazamentünk, nem mondtunk senkinek semmit, végigmutogattuk a családnak a felvételt, együtt néztük és én mindig sírtam. (csak nem tudták, hogy nem a hormonoktól). Következő héttől sűrűsödtek az események. Szerdán doktor bácsinál voltunk, ő pedig azt mondta, hogy akkor holnaptól kórház. Mi meg majdnem hanyatt estünk a meglepődéstől. Jó, jó, ha kórházba, akkor oda. Mindegy csak mondják meg, hogy mi van. Nem mondták. Csütörtökön nem volt hely a szülészeten, ezért akkor nagy nehezen hazaküldenek, péntek reggel 7-re tessék csomaggal jönni. Péntektől, ami január 18-ára esett, március 7-ig voltunk kórházban. 7 hét, 2 kórház, szülészet, nőgyógyászat, terhes patológia, műtő, PIC (koraszülött intenzívosztály), terhes patológia, otthon. Gyönyörű várandósságomnak pedig ezennel lőttek :( Megjártam számtalan szobatársat az alatt a 2 hét alatt, amiből egy hetet a szülészeti osztályon (5 ágyas baba-mamás szobában, ahol mindvégig anyukáknál lehet a baba), majd egy hét a nőgyógyászati osztályon, mert kellett az ágy az épp szülő anyukáknak (5 ágyas szobában abortuszosokkal és megtartásos kismamákkal együtt!). Talán ez volt a legszörnyűbb része a kórházi tartózkodásunknak. Naponta 3-4 nő érkezett abortuszra, mi meg a másik 3 ágyon (Bori 20 hetes, Noémi 9 hetes, én 32 hetes terhesek pedig azért küzdünk óráról-órára, hogy ne veszítsük el a babánkat). Borzasztó volt. Az Uzsokiban töltött 2 hét alatt túlestem összesen 4 ultrahangon, számtalan vérvételen, vizelet és cukorvizsgálaton, 2 tüdőérlelő injekción, hogy a baba tüdeje gyorsabban fejlődjön és elég érett legyen, ha most meg kell születnie. Ez az injekció létfontosságú korababáknál, mert ha nincs rá idő, hogy beadják, akkor félő, hogy a babát újra kell éleszteni, vagy életképtelen lesz a kis tüdeje és hát a következményt nem is mondom. (24 óra elteltével ismétlés – csípőbe adják és borzasztóan fáj), ezen kívül minden nap 5 óra alatt lecsöpögő glükózos infúzió, amit ugye a karodba (branüllel) vezetnek be. Egy branül, ha vigyázol rá akkor akár 4 napig is bírja, aztán újra kell szúrni. Nekem minden igyekezetem ellenére 3 napot bírt ki és a 2 hét végére nem volt vénám. Beállították a vérnyomásomat, napi 3×250mg Dopegyt-et szedtem. És csak annyit tudtam meg a napi 10h-kor lezajló nagyvizit kapcsán (kb 10 orvos áll az ágyadnál és mond valami orvosi dumát), hogy IUGR gyanúval vagyok itt, meg terhességi toxemia gyanúval. Az IUGR azt jelenti, hogy a magzat elmarad a fejlődésben, de nem lehet tudni, hogy visszafejlődik vagy elhal (ez a legrosszabb), nem fejlődik (akkor azonnal meg kell szakítani a terhességet) vagy fejlődik, csak lassan (ez volt Ádi esete is hála Istennek). Illetve kórosan kevés magzatvíz és magas vérnyomás probléma állt még a papíron. Meg kell mondanom, hogy nem dohányzok, nem iszok, nem szedek semmilyen gyógyszert, előzőleg nem volt magas a vérnyomásom és mégis itt tartunk, ahol tartunk. Kellett még olyat is csinálni, hogy 24 órás vizeletvizsgálat, de ezt nem részletezném, csak annyit, hogy egy vödörbe kell pisilned 24 órán át. No comment.

             Két hét kórházi tartózkodás és egy sokadik uh vizsgálat után, Garamvölgyi doktor úr elbeszélgetett velem a lehetőségekről (addig is mindig alaposan tájékoztatott, de nem rémített halálra, csak azt nem tudom, hogy csinálta).  Azt mondta, hogy holnapra rendeljem be koránra a férjem és menjünk át a MH Honvédkórházba, ne várjuk a mentőt, mert az egy örökkévalóság, és keressük meg a szülészet osztályvezető főorvosát, Vermes doktort. Nem mellesleg Vermes doktor az én szülészemnek a tanítványa volt, olyan jó negyvenes korosztály és nem lehet összetéveszteni, hiszen ahogy Garam doktor fogalmazott: igencsak szereti a hasát. Az egyik barátnőm, amikor meglátta a jóképű és kedves Vermes doktort, onnantól csak “hentesnek” hívta...mondjuk valahol igaza van :) Szóval felkerestük és hát igen: azt kell mondanom, hogy a legjobb helyre érkeztünk. Vermes doktor úr a világ 2. legtündéribb szülész-nőgyógyásza, Garamvölgyi után közvetlen, teljesen megnyugtatta zilált idegeinket, utasított egy nővérkét, hogy a branült varázsolja ki végre 2 hét után a kezemből, mert itt ilyenre nem lesz szükség és szoros megfigyelés alá helyezett a Terhes patológián (ami nem a hullaház kismamáknak!). Ide  problémás terhességgel kerülnek be az anyukák: nyitott méhszáj, vérzés, magas vérnyomás, cukorbetegség, stb. Akkor azt mondta Vermes doktor, hogy ha jól viselkedek és minden rendben, akkor 10 percre lemehetek az udvarra...egy hét múlva...köszi. Szóval újabb vegetáció, vizsgálatok, látogatások, aggódó apa délelőtt-délután, CTG napi 4-szer! Úgy telt el 1,5 hét, hogy majdnem minden nap hívtak ügyeletes szülészt, hogy rosszak az eredmények, szülünk. Aztán akkor egy hétfői nap Vermes doktor megelégelve az ultrahang eredményeket bejött viziten és azt mondja:

- Na, akkor ma megoperálom.

          Én pedig szó szerint lefagytam. Annyit kérdeztem, hogy muszáj-e ma, esetleg nem-e lehet-e eee holnap-e? Mondom, mert akkor mégis szerelmetes baba lesz ugye, lévén másnap Valentin nap :) Doktor bácsi meg belement. Tehát másnap reggel 7-kor beöntésen, borotváláson túl, kis zacsival, aggódó apával és saját aggódó anyukámmal hálóingben ballagtunk le egy emelettel lejjebb szülni. Katéter behelyezése, branül beszúrása, epidurál (nekem abszolút fájdalommentesen!!!!!) beadása és már készen is álltam a dologra. Remegtem, mint a kocsonya, féltem, aggódtam és akkor még azt hittem, ez itt a vége. De még csak akkor kezdődött. Ádi negyed óra alatt kint volt. Vermes doktor úr és csapata precíz volt és csodálatos hangulat uralkodott a műtőben, ám a babát nem láthattam, csak a hangját hallottam és már rohantak is vele a PIC-re. Állítólag anyukám futólag és apa pedig majdnem teljesen szemügyre vehette a babánkat. Az anesztes pedig örömmel jelentette: “Önnek égy dáráb fiú gyérméké szülétett!” (román származású, 25 éve Magyarországon dolgozó angyal aneszteziológus bácsi a lelkem :) Ezután nagyjából úgy történt minden, mint másoknál: összevarrtak, összekanalazott a műtős fiú, visszatolt a helyemre a Terhes patológiára és várunk. Oxitocin megy az infúzióban a fájdalomcsillapítóval együtt, fejed nem emelheted, mert különben örök migrén! (szerk.: erre én is emlékszem, császár után fejet emelni tilos) Ezért nem annyira türelmesen, de várunk. Anyukám, húgom nyugtat, újdonsült apa pedig elmehet a PIC-re megnézheti a babát. Visszajön, szeme csillog az örömtől, meg a sírástól, aztán laptopon megmutatja Ádit: anya szörnyethal az ágyon, de örül és bőg. Semmi mást nem lát maga előtt csak a becsövezett babáját, akiből 4 cső vezet ki és az inkubátorban próbál életben maradni. Szuper. Anyai ösztön beindul, anya sírástól elvakultan hisztizik, hogy márpedig ő fölkel. Nővérke bejön, helyre teszi anyát, ad nyugtatót, Vermes doktor műt, tehát helyette ügyeletes főorvosnő bejön. Megnézi a sebet és hidegzuhany: anyuka ma már nem kelhet föl, mert vérzik a seb és nem tudjuk mi lesz. Fekszik, alszik, nyugi van, nem hisztizik. Anyuka megsemmisülten pityereg, hogy ő már akkor nem is láthatja sosenem a gyermekét? És tényleg nem, legalábbis aznap már tutira nem. Borzasztó az éjszaka, a szobatársak teszik csak elviselhetővé. Másnap reggel 5kor (!) bejön egy tündér (Korsi nővér) és összekanalazza anya lelkét, meg a testét is. Föl kellene állni és lemosdani – mondja. Egy teljes óra alatt eljutottunk a zuhanyig és a fürdésen is sikeresen túlestünk (minden szemérmemet elveszítve persze) és mire apa odaér 7.30-kor, addigra anya áll és frissen mosva (kis félmosollyal) várja a tolókocsit, hogy mehessenek babanézőbe.

Egy emelettel lejjebb volt a PIC és oda is csak korlátolt időben lehet bemenni, CSAK szülőknek! (Látogatási idő: 13.30-14.00 és 19.30-20.00) Igen, jól látod, hogy 1 teljes óra naponta! De nekünk, mivel én még nem láttam a kisbabámat  - ekkorra pont 24 óra telt el a szülés óta – szóval ilyenkor anya és apa mehetnek, ha anya készen áll. Hát bementünk a nagy barna vasajtón és egy nagyon szép, modern, tiszta és még jó hangulatúnak is lehetne mondani azt a folyosót, ahova érkeztünk. Itt nagyon fontos a sterilitás, ezért amint belépsz az ajtón rögtön kézfertőtlenítés, lábzsák, papír köpeny, majd pedig amikor az inkubátorokhoz érsz a folyosó végén, mindent leteszel és csak magadat viszed be, mivel semmi mást nem szabad. Az nővérpult és az ajtó között újabb kézfertőtlenítés-kézmosás-kézfertőtlenítés következik, de ekkor már 5 perc el is ment az engedélyezett fél órából. Ugyanis az ajtót csak és kizárólag 13.30-kor, illetve 19.30-kor nyitják ki. Tehát ott toporogtunk a kézfertőtlenítés után és vártuk, hogy megmondják, hogy melyik a mi inkubátorunk. Az egyik legközelebb eső, zúgó-morgó inkubátor felé mutattak és akkor amikor odaléptem, találkozhattam először azzal a gyönyörű babával, akit 7 és fél hónapig a szívem alatt hordoztam, akiért 3 és fél hétig aggódtam minden áldott percben az ultrahangon, ctg-n, vizsgálatokon és a nap minden pillanatában. Megláttam és elbőgtem magam. Nem sírtam, nem könnyeztem, hanem bőgtem. Az odalépő gyermekorvos és apa próbáltak megnyugtatni, de nem lehetett. Vegyes érzések kavarogtak bennem, hiszen nem erre készül egy elsőbabás anyuka, de szerintem igazából senkit nem lehet erre fölkészíteni. Ádi 1620 grammal, 40 cm-rel, 9/9-es apgárral született (szerk.: apgárról magyarázat a történet végén), ki tudja hanyadik hétre, de a neonatológusok 31-32 hetesnek tippelték érettségét tekintve. Lélegeztetőgépen volt, nem látszódott az arca, csak a csövek és ahogy ütemesen emelkedik a hátacskája, a monitoron látszik a szívritmus, a sinusgörbe, néha csippant egyet, de ez állítólag teljesen normális – mondja az orvos. Normális? Nem, nem az. Senkinek nem szabadna így látnia a gyermekét! Nemhogy elsőre, soha, semmilyen körülmények között, mert akár hiszitek akár nem, megszakadhat az az anyai szív és valami véglegesen eltörik.

  De ami eltörik, az össze is forr néha, szóval reménykedve tekintettünk a jövőre és a Jóisten segítségével túl jutottunk a kezdeti sokkhatáson és megpróbáltunk erősek lenni. Örökké hálásak leszünk az MH Honvédkórház PIC osztályának, Nádor Csabának és Zsuzsi doktor néninek és az összes ott dolgozónak, akik tényleg szívvel-lélekkel gondozzák a PICiket. Mi nagyon szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen Ádi egészen hamar hazatérhetett (3 és fél hét múlva, 1920 grammosan!), mert semmilyen komplikáció nem lépett fel nála. Először persze fogyásnak indult, mint minden újszülött, csak hát neki 1620 grammja volt össz-vissz és abból fogyni...hát igen. De aztán megállt valahol 1500 grammnál és onnantól repülőrajtot vett :) A koraszülött babáknál még sokkal fontosabb az anyatej, bár a nagy részük császárral születik, pont a komplikációk elkerülése végett. Nekem nagyon jó tapasztalataim vannak, mert bár a kismanónk nem lehetett velem soha a kórházban, úgy mint más egészséges babák, mégis szépen elindult a tejci és pontosan annyi volt, amennyi kellett Ádinak. Ebben persze oroszlánrészük volt a szoptatással foglalkozó nővérkéknek (speciálisan két nővérkét rendelnek a koraszülő anyukák mellé), akiknek minden lehető és lehetetlen eszköz, tudás, csoda a kezükben van, hogy tejet fakasszanak. Én ittam karamalzot (maláta ital), gyógyteát, homeopátiás bogyót szedtem és tojássárgáját kevertünk ki cukorral (hmmm...), hogy legyen tejecske, miközben a két nővérke felváltva masszírozta a mellemet, facsarta ki a mililiternyi tejcit és azonnal raktuk üvegbe és spuri le vele a koraszülött osztályra.

           Ott merőben más az élet, mint a rendes újszülött osztályokon általában. A babák pontosan 3 óránként kapnak enni, ha van akkor anyatejet, ha nincs akkor tápszert. Az etetésekre (6h, 9h, 12h, 15h, 18h, 21h), ha tud szopizni a baba, mondjuk már kiságyban van és nem inkubátorban, akkor az anyukának le kell menni és megkaphatja a babát a szopizás idejére. Esetleg előtte tisztába is teheti és utána, ha még van idő akkor egy büfit megvárhat, aztán irány a szobája. Ezek a picik nem mindig tudják kiszopizni az adagjukat, lévén még nincs erejük, ezért a szoptatás (vagy inkább próbálkozás) után el kell menni az anyaszobába és le kell fejni a maradékot, majd kis steril üvegekbe tenni és odaadni a csecsemős nővérkének, vagy betenni a hűtőbe, hogy legközelebbre legyen, ha kell pótlás. De vigyázat! Ha ekkor még rá szeretnél kukkantani egy utolsót a babádra, akkor azt felejtsd is el gyorsan, mert lejárt az idő és mindenkinek kell a pihi, főleg a babáknak. Úgyhogy könnyes szemmel fölballagsz a kis szobácskádba és bekapod a reggelid/ebéded/ vacsorád vagy csak lefürdesz, mert az egész 3 órás turnusból eddigre kb fél órád marad, ha jól sikerült a szopizás/fejés, akkor vagy egy órád is van ilyenkor magadra. Szerintem én csak úgy tudtam túljutni ezen az időszakon, hogy a dolgok jó oldalát néztem. Igen, persze jogos a kérdés, hogy van-e neki jó oldala. Van, legalábbis szerintem ezt csak így lehet szemlélni. Lássuk csak mire is gondolok: nekem így volt 3,5 hetem a császár után fölgyógyulni, úgy hogy amikorra kellett, akkor már majdnem 100%-os voltam. A babánk percre pontosan 3 óránként evett, akár egy atomórát is igazíthattunk volna hozzá. Ugyanannyira tökéletesen evett cumisüvegből, mint ahogy szopizott, az egyik nem befolyásolta a másikat, hiszen így voltunk szoktatva, hogyha nem megy ciciből, akkor pótlólag jön a cumiból. 

           Több dolog most nem jut eszembe, a negatív oldal pedig szerintem nem tiszte ennek az írásnak. Nézzük a jó oldalát és gondolkodjunk pozitívan (már amennyire a helyzet megengedi). No most mi egészen hamar kikerültünk kiságyba, ami egy hatalmas lépést jelent, mert ekkortól már meg is  foghattuk Ádit a látogatások alkalmával, de amíg inkubátorban volt addig csak úgynevezett “kenguruzáson” lehetett nálam (apánál egyáltalán nem!). Ez egy nagyon új módszer és arra jó, hogy a baba érezze azért az anyukája közelségét - egyszer egy nap :( - és anya is érezze, hogy végül is világra hozott egy gyermeket. 

                    

            A kiságyba kerülés az már a hazamenetel előszobája, néhány kórházban ezt “hízlaldának” is nevezik, mert itt már semmi más dolga nincs a babának, csak gyarapodni. Én ezt a csodálatos lépést a diplomaosztómra kaptam ajándékba az osztálytól, mert ugye el kellett kéredzkednem előző nap, hogy tudják, hogy anya miért nem jön szoptatni fél napig és akkor tápszerrel kell etetni Ádit. Bár lehetőségeimhez mérten fejtem, mint a güzü és így csak egy etetés maradt tápszeres aznap. Szóval nagy volt a meglepetés, mert én már az este 6-os etetéskor nem találtam a gyereket az inkubátorban, tehát a Jóisten a tudója, hogy majdnem szívinfarktust kaptam, amikor megláttam az inkubátort üresen. Aztán szóltak, hogy: Édesanya, nem jó helyen keresi a gyermeket! Hoppá! És akkor úgy örültem, mint mikor megszületett. De apának nem szóltam, hiszen ő csak a fél 8-as látogatásra jöhet be és neki is hadd legyen meglepetés. Hát jó nagy meglepi lett :) Még reggel lementem szoptatni és úgy indultam átvenni a diplomámat 11 nappal a szülés után. Ekkortól már peregnek az események, csak hát nekünk ez se volt zökkenőmentes (már persze miért is lenne...). Eddigre megjöttek a laboreredmények, amiket a szülés után végez a kórház minden anyukánál és hát sajnos nálam pozitív lelet jött vissza és kiderült, hogy megfertőződtem a “coli” baktériumnak valami kórházban elnyerhető változatával (e-coli). Ezt valószínűleg még az előző kórházból hoztam, mert senki másnak nem volt. Ez a baktérium a felnőtteken átmegy, de nagyon veszélyes a babákra, így hát akkor karantén. Remek. A szobatársam őrjöng, hogy hogy merészeltem elkapni a bacit, mondta neki az orvos, hogy én nem tehetek róla, mert ez nem olyan, ami ellen lehet védekezni. Úgy lehet megelőzni, hogy higiénikusak vagyunk, de amúgy extra módon. Tehát: szobatársat átvitték egy másik szobába (aminek a fürdő és a wc része ugyanaz volt mint az enyém...ki érti ezt?), agyonfertőtlenítették a szobámat, kaptunk extra spricnis-alkoholos fertőtlenítőt, amivel minden kézmosás, kisdolog-nagydolog, fürdés után le kellett mosni a csapot, a wc kagylót, a mosdót, a zuhanyt, a kilincset, meg hát mindent, amihez hozzáértél...szuper. Takarítási pótlék persze nem járt. Az én karanténom pedig abban teljesedett ki, hogy nem használhattam az ebédlőt, a hűtőt, a folyosót, semmilyen közös helységet és Ádit is elkülönítették a Koraszülött osztályon. De ebben is lássuk meg a jót: nekünk egyedül az egész kórházban, saját szobánk volt (nekem is, a babának is) és még a kaját is külön behozták a szobámba, mert ugye nem érintkezhetek senkivel a többi anyuka közül. És még fizetni sem kellett a szobaszervízért!! :)

           De aztán minden “jónak” vége szakad egyszer és mehetünk amerre látunk. Már nagyon vártuk azt a napot, amikor végre hozzánk is odalép a PIC-es doktor néni és azon túl, hogy elmondja, hogy Ádi egy tündér és jól van, gyarapszik és már a légzését se kell monitoron követni, egyszer csak azt is hozzáteszi, hogy mehetünk haza. Erre a napra március 5-éig kellett várni, amikor is azt mondták, hogy szerdán búcsút inthetünk az osztálynak. Száz telefon haza, otthon óriási készülődés, sterilizálás, kisruha vásárlás, anyukám-anyósom azonnali szabit vesz ki és mindenki extázisban. Aha, no de honnan vegyünk 44-es vagy annál kisebb ruhákat és mégis mennyit? Sehol. Ugyanis talán még ezt is megengedi Gabi, hogy reklámozzam a MANÓCSOMAG alapítványt, ami egy non-profit szervezet. Egy koraszülő anyuka indította és óriási segítséget jelent a korababáknak. INGYEN és bérmentve küld egy hatalmas csomag ruhát (irtó piciket, mert a legnagyobb volt benne az 56-os :) és se a postázásért, se semmiért nem kér egy fityinget se. Ha akarod, akkor utólag támogathatod annyi összeggel a célt, amennyit gondolsz. A ruhákkal együtt jön egy lista, hogy miket találsz benne, aztán ha kinőtte a gyerek (bár ez az elején abszolút  hihetetlennek tűnik), akkor az összeset vissza kell küldened, ez az egy dolgod van vele. (szerk.: ilyen reklámokat bármikor, szívesen! Link: http://www.manocsomag.hu/index.php) Anyukám felvette velük a kapcsolatot, bemondta Ádi hazatérő adatait (1970 gramm,  42 cm) és két nap múlva ott volt a csomag. Szóval ezúton is szeretném hálámat kifejezni ezeknek az embereknek, akik ennyire segítőkészek és szívükön viselik más babák és anyák sorsát! Önzetlen és fantasztikus emberek ők! Mielőtt persze elhagytuk a kórházat, én újabb vizsgálatokon estem át a vérnyomásom miatt (amire mai napig gyógyszert szedek), Ádi is egy sor papírt kapott és a BCG oltást. Eddigre már egész profi mód tudtam mérni, fürdetni, pelenkázni, öltöztetni, gyógyszereket tejcibe adagolni és miután apa befutott a kórházba a hordozóval, addigra mi is elkészültünk a manóval, az ajándékkosarak átadásával és a zárójelentések kézhezvételével.

                 

            Hazatérésünk zökkenőmentesnek mondható azon kívül, hogy nagyjából az egész úton Gergő fejét szapultam, hogy miért hajt bele minden egyes gödörbe egy még 2 kg-t se nyomó csecsemővel, mert hát így agyrázkódást kap. (üdvözletem küldöm a közútkezelőnek :) Amikor hazaértünk persze, hogy mindenki összeszaladt és tombolt a család. Mindenki azonnal látni akarta, de megfogni alig merték. Csak én fürdethettem egy jó 2 hétig, mert csak nekem mutatták meg, hogy kell. Aztán én bevontam apát is a projektbe, mert hát azért ne csak én élvezkedjek. Rögtön az első hétvégén elmentünk egy egész napos újraélesztési- és elsősegély tanfolyamra, gyakorlattal egybekötve, mert ez kifejezetten ajánlott korababáknál, de én szerintem kötelezővé kéne tenni mindenkinek. Nagyon sok okosságot tudtunk meg a lélegeztetésen túl, az oltásokon át, a felnőtt elsősegélyig. Így azért már biztosabban álltunk neki a jövőnek, hogy tudjuk mit kell csinálni, ha ne adj Isten leáll a baba légzése, mert sajnos ilyenre is volt már példa. Nekünk a légzésfigyelő is bejelzett nem egyszer és meg kell mondjam, hogy nem volt téves riasztás csak egy-kettő, amikor a gyerek ugye lefutott a pályáról (kiságy szélén találtuk meg). De volt sajnos, amikor egy kicsit meg kellett noszogatni, hogy vegye azt az átkozott levegőt. Most már talán ezen is túl vagyunk, lassan egy évesen szemléljük a világot. A tejecske sajnos 7 hónaposan elapadt, de addigra már túl voltunk a hozzátápláláson, úgyhogy nem volt belőle nagy dráma. Én örülök, hogy ennyit is meg tudtam adni a fiamnak azok után, amiken sikerült átmennünk. A legnagyobb elismerés azonban szerintem apát – Gergőt- illeti, mert miközben dolgozni járt, berendezte és elvarázsolta a babaszobát, minden nap meglátogatott a kórházban, gyakran nem is csak egyszer egy nap és hozott minden földi és lelki jót a depresszió sújtotta anyának, mialatt tartásával erőt sugárzott kifelé a családnak, barátoknak. Büszke vagyok a családomra, anyukámra, a barátnőimre és a barátainkra, akik mellettünk álltak a nehéz és embertpróbáló időkben. Természetes tehát, hogy örökké hálás leszek nekik és a kórházi teamnek, akik lehetővé tették nekünk, hogy Ádám fiam a maga 8,5 kilójával, 75 centijével itt tipeghet-topoghat körülöttem, amikor ezeket a sorokat könnyek között leírom Gabinak és mindenkinek. Majd esténként a karjaimban ringatva alhat el, miközben azon elmélkedünk apával, hogy mennyire szerencsések vagyunk hogy mindez megadatott nekünk.

Reni

Magyarázat: (forrás)

Apgar - teszt: Az Apgar újszülöttkori vizsgálatot Virginia Apgar aneszteziológus dolgozta ki. A szülést követő 1-5 percen belül rögzítik az újszülött állapotát és ellenőrzik, hogy minden reflex megfelelően működik-e, ezt hívják Apgar-tesztnek.

Az Apgar-teszt tulajdonképpen egy táblázatból áll, melyen 0-2-ig terjedő oszlopok vannak, minél magasabb az érték, annál magasabb lesz az Apgar - teszt eredménye. 

A 7-10 pontot elérő csecsemők jó állapotban, míg a 4-6 pontot elérő újszülöttek esetében előfordulhat, hogy orvosi beavatkozásra van szükség. A 4 pont alatti csecsemők esetében sürgősségi beavatkozásra van szükség.

Apgar fiziológiás vizsgálatok:

Pulzus (szívverés):

• 100/perc fölött = 2 pont

• 100/perc alatt = 1 pont

• Nincs pulzus = 0 pont

Légzés:

• Erőteljes sírás (és légzés) = 2 pont

• Szabálytalan = 1 pont

• Nincs légzés = 0 pont

Izomtónus:

• A baba aktívan mozgatja a végtagjait = 2 pont

• "Visszafogottabb" mozgás, ill. nem "áll ellen" a passzív mozgatásnak = 1 pont

• Végtagok ernyedtek, petyhüdtek = 0 pont

Reflexek (az orrnyílást ingerelve vizsgálják):

• Tüsszentés, köhögés = 2 pont

• Grimaszolás, fintorgás = 1 pont

• Nincs válasz = 0 pont

Bőrszín:

• Rózsaszín = 2 pont

• A test rózsaszín, de a végtagok kékes színűek (gyakori) = 1 pont

• Kékes, lilás vagy sápadt szín = 0 pont

Eredmények

• 8-10 pont: jó vagy kiváló eredmény, nincs teendő.

• 4-6 pont: további beavatkozás válhat szükségessé (oxigénmaszk, bőrstimuláció).

• 0-3 pont: súlyos-életveszélyes állapot, intenzív terápia - sürgősségi beavatkozás.