Így szültem! - Karol története

Mai születéstörténet Karol barátnőm és szerető férje, Jani meséli el. Karol csodálatosan fogalmaz, és rendkívüli pontossággal írja le azt, ami az újdonsült anyuka fejében van. A néha meg nem értett aggodalmat, a mostazonnalakarom érzést, és azt a nehéz időszakot, amikor a kórházi ágyban fekszel és alig várod, hogy férjed meglátogasson, pláne hogy hazamenj. Mert otthon más. Minden más. 
Fogadjátok hát sok szeretettel írását, melyen szokásomhoz hűen nem változtattam semmit, mert így tökéletes! Köszönöm szépen, hogy megírtad nekem/nekünk a történetet! :)



KAROL SZÜLETÉSTÖRTÉNETE - DALMA SZÜLETÉSE

Ez az ÉN történetem! :) Milyen jó ezt így leírni! Még egy dolog, amit soha senki nem vehet már el tőlem. Még egy dolog, amivel több lettem, nagyobb, felnőttebb, még jobban NŐ (csupa nagybetűvel)! És ANYA! Úristen! Tényleg! Pár hét, és Dalma egy éves lesz. NEM, nem akarom, és igen, akarom, imádom, hogy gyorsan telik az idő vele, és mégsem. Néha kevés belőle, akarom még csodálni kis csecsemőmet, ahogy megtanul oldalra fordulni, de nem lehet, mert már áll és kapaszkodva jár. :) :) :)

De hogyan is kezdődött?

Utólag visszagondolva, életem egyik legszebb időszaka volt a várandósság. Az elején volt egy kis küzdelem, szigorú diéta, de amint ezt sikerült beállítani, és szépen mentek le a kilók, még az első trimeszterben is, nagyon jól éreztem magam a bőrömben, és csúcsformában voltam. Az émelygés, rosszullét elkerült, úgyhogy én nem panaszkodom néhány álmatlan éjszaka vagy hajnali ébredés miatt. Összességében elégedett vagyok, és bármikor újra csinálnám.

Hamar otthon voltam, egyedül a Pocakommal, a gondolataimmal, és rengeteg időm volt felkészülni. Igen, úgy gondolom, ez (volt) a titka mindennek! Ha az embernek van egy olyan Barátnője, aki szerencsére épp előtte jár pár hónappal, és minden titkát, emlékét, és tapasztalatát őszintén, habozás nélkül megosztja velünk, akkor azt hiszem, nem is lehetünk eléggé hálásak, Neki és a Sorsnak, hogy egymás mellé sodort minket. Anitám, természetesen, Neked köszönöm!  Rengeteget olvastam, mindenről, nagyon érdekelt, mi zajlik bennem, hogyan növekszik a kis Pocaklakó, mi történik, amikor közeledik az idő, milyen jelek vannak, milyenek a fájások, hogyan "kell" vajúdni, mivel készüljek, mi legyen nálam, meddig tart és milyen egy szülés, és Drága Barátnőm tanácsára arról is olvastam, hogy mi lesz, miután megszületik a Gyermekem, milyenek az első napok, milyen a szoptatás, stb. Ez volt az egyik legjobb tanácsa, és azóta én is ezt mondom mindenkinek, akivel erről beszélgetek. Hiszen most már tudom, mennyire igaza volt, amikor azt mondta, szülés után nem lesz időm szoptatásról, és egyéb hasznos dolgokról olvasni. Két igazán jó könyvem volt, amiből mindenre választ kaptam, de ez most nem a reklám helye.

Természetes úton szültem, fájdalomcsillapítás nélkül, apásan. Mindent együtt csinálunk, mindenben csodálatos Férjem a támaszom, a társam, a legjobb barátom. Soha nem volt kérdés, hogy együtt szülünk. Mindenki úgy megy neki, hogy nem tudja elképzelni a rá váró fájdalmakat, de azért van egy elképzelése, hogy mit szeretne. Nekem ez volt az álmom! Nagyon büszke vagyok magamra, magunkra, jó érzés tükörbe nézni, bár nagyon kemény meló volt.

Először is, szerencsés vagyok egyrészről, mert nekem már 1 héttel szülés előtt (36. héten) nyitva volt a méhszáj, és már korábban elment a nyákdugó, a 37. heti vizsgálaton pedig 4 cm-re ki voltam tágulva, minden fájdalom nélkül, keményedést sem éreztem, de a műszer szépen mutatta, ebből arra következtettünk az orvosommal, hogy gyors lesz a szülés. Aminek örültem, akkor, már előre. Szerda volt, a délelőttöt plázázással töltöttem, vásárolgattam Dalmának, anyai megérzésem azt súgta, nem lesz nagy a Bébink, ezért vettem még pár ultra mini 44/50-es bodyt és rugdalózót. Délután Férjecskémmel elmentünk a szokásos szerdai szülésfelkészítő tanfolyamra, jó hangulatban telt, egyre közelebb éreztem magamhoz az egész szülés-dolgot, kezdtem ráhangolódni. 37. hét, és nem érzem az első összehúzódásokat, jóslófájásokat. De Dalma annál többet mocorog, állandóan ébren van, úgyhogy mindenem azt súgta, szerencsés vagyok. És amikor a gyors szülésről kezdtek mesélni, meg azokról a "szerencsésekről", akik bár kegyetlen fájásokkal, de elsőre csupán 5-6 óra vajúdással szülnek, izgalommal telve, mint két óvodás, röhögcséltünk Drágámmal a padban, szorítgattuk egymás kezét, és úgy drukkoltunk, hogy "igeeen, jeeeeesssz, nekünk papíron vannak szép fájásaink, és 4 centi tágulásunk, de nem érezzük, úgyhogy gyorsan túl leszünk rajta".  Bár még van 3 hét. Viszont a doktor bácsi azt mondta, hogy már ne utazzunk el a 4 napos ünnep alatt. Szóval, lehet, hogy hétvégén szülünk.  Este értünk haza, 7 óra után, nyugodt este, újabb fejlemény, de nem hívtunk fel senkit. Nem akartuk, hogy a 4 centi tágulás miatt egyfolytában hívogassanak a rokonok, hogy Na, mi van már? (Anitám, igen, köszönöm ezt a tanácsot is!) 

Szépen lakkoztam a körmöm, eléggé le volt már nőve a műkörmöm, úgyhogy rendbe akartam hozni. Még egy réteg hiányzott az egyik kezemről, amikor érzem, hogy jaj, pisilnem kell. Elég gyakori ez terhesen, nem lepődtem meg. Felálltam, tettem két lépést, és jaaaaaj... Ordít bennem: BEPISILTEM? Úristen, egy pillanatig hitetlenkedve álltam, hogy ezt nem hiszem el, ennyire nem is kellett pisilnem, és léptem még kettőt, megint! Hááá! ÚRISTEN! Ez az!!! De még el sem hittem, amikor a következő pillanatban berontottam a fürdőszobába, Janim majd' kiugrott a zuhanyból ijedtében, én meg elkiáltom magam, "Basszus, elment a magzatvíz!" -"Mi van???" Mondom megint, és elkezdek rázkódni a nevetéstől, és az ijedtségtől, a rettegéstől, a felismeréstől, és tovább folyik ütemesen a magzatvíz, meleg, és áztatja át a farmert rajtam... Remegnek a lábaim... Szóval tényleg összetéveszthetetlen, ha elfolyik, tényleg olyan, amilyennek hallottam. És szerencsére egyértelműen jelzi, hogy itt az idő!

Fura, remegő hangok hagyják el a számat, mint aki fázik, vagy fél. Soha nem gondoltam, hogy érezhetek ilyen boldog félelmet, izgatott lettem, és csak arra tudtam koncentrálni, hogy lezuhanyozzak, és közben ismeretlen vékony, remegő hangon adtam az utasításokat a Drágámnak, mit pakoljon a táskába, ami nem volt útra készen. Törölköztem, megint jött magzatvíz, hasmenés is  (Köszönöm, Anyatermészet!) újra lezuhanyoztam, és kb. 15 perc telt el, mióta elkezdődött minden, már jött is az első és a második fájás, 5 perc különbséggel. Nem tudtam felfogni, hogy minden mennyire gyors. Azon gondolkodtam, hogy milyen mázlim van, hogy reggel voltunk kontrollon, és tökéletesen meg vagyok borotválkozva, mindenhol , ki van lakkozva a körmöm. Hát a hajam nincs frissen mosva, és most 5 perces fájásokkal sem vagyok képes megmosni, az már túl sok, de úgyis összegumiznám a szüléshez.

Egy óra alatt elkészültünk, és elindultunk a kórházba, az autóban már nem beszélgettünk a fájások alatt, de elviselhető volt. Zúgott bennem az adrenalin, volt erőm viccelődni, mosolyogni. Hát, gondoltam, ha így haladunk, nem lesz rossz. Én naiv.  Anyát még nem hívtuk fel. Hetek óta mondogatta, hogy ott szeretne lenni, legalább kint, és már induláskor hívjuk őt fel. Ott akar lenni a közelben, kint akar várni! Én ódzkodtam ettől. Nem akartam, hogy kint ácsorogjon, várakozzon, "sürgetőn", eredményre várva. Önző voltam, ez az én szülésem. Úgy éreztem, feszélyezne, ha tudnám, hogy kint vannak, ácsorognak, "hallgatóznak", sürgetnek. Persze, ezt csak én éreztem így. Nem akartam, hogy kint álljon az a nő, aki mindent jól csinál, mindig helyt áll, minden körülmények között, erős, magabiztos, határozott, és igen, szerintem ezt is jobban tudná csinálni. Szülni is jobban tudna. De ez az én szülésem, az én feladatom, az én fájdalmam, és egyedül kell, egyedül akarok megbírkózni vele. 

Férjem valamivel érkezés után telefonált Anyának, akik vidékről, azonnal kocsiba pattantak, és jöttek....

A szülészeten félhomály, csend, néznek ránk, hogy mit akarunk. Remegve mondom, hogy jöttünk szülni, egy órája elment a magzatvíz. Oké, papírok, öltözzek át, és vizsgálat. Fájdalmas, érdekes, és sokat vársz, eredményt akarsz. Az első még rendben van, megállapítja, honnan indulunk. Elfoglaltuk a szobát, egyetlen kis fali lámpa égett, kellemes, otthonos, már vártam, hogy ott legyek. Csak néhány dolog emlékeztetett arra, hogy kórházban vagyok. Az ágy jó nagy volt, szép fehér, tiszta ágynemű, és egy nagy párna, mintás huzattal, puha és jó illatú. Mintha a mamánál lennék, nem otthon, de nem is egy nagyon idegen helyen. Megnyugtatott egy sima, egyszerű párnahuzat, ami nem illett egy steril kórházi képbe. Legközelebb is itt akarok szülni. (ld. István Kórház)

Nem vittem szülés-tervet, nem vittünk zenét. A tervre nem is gondoltam, ismerem magam, pontosan tudtam, hogy abban az izgatott lelkiállapotban úgysem leszek képes holmi "ilyen szülést szeretnék, jó lenne, ha segítenének"-üggyel foglalkozni. A zene nem is hiányzott. Jöttek a fájások, szépen, egyre intenzívebbek lettek, és már jött is a következő vizsgálat. Aki már szült, az tudja, aki nem, annak jó, ha tudja, a vajúdás alatti vizsgálatokról, amikor a szülésznő kegyetlenül arra vár, mikor van fájás, és közben akar megvizsgálni..............

Arra nincs szó. Nekem annyira fájt, hogy kicsordult a könnyem. Alig vártam, mindannyiszor, hogy legyen vége annak a pár percnek, és mehessek vissza az én kis fájásaimhoz, amik csak az enyémek, maguktól jönnek, maguktól fájnak. Nem volt változás. És még egy óra múlva sem. Pedig nagyon fájt már, gyengültem. Az egész vajúdás alatt álltam, ringatóztam, nem jött be a labda, csak az álldogálás, és minden fájásnál kértem Őt, hogy segítsen, hadd kapaszkodjak belé, csüngtem rajta, teljes testsúlyommal, kértem, hogy fogja a hasam alulról, tartsa, erősen, érezzem a keze melegét, mert ha nem, attól félek leszakad. Aztán kicsit enyhült, de nem eresztett a fájdalom, csak engedett levegőt venni, inni egy kortyot. Körülbelül ekkortájt érkeztek meg Anyáék, de ekkor már nem bántam, nem is foglalkoztam ezzel. A "munka" elvonta a figyelmemet. 

Az utolsó két órában már nem enyhült semennyire, hiába figyeltem a testem, hiába próbáltam felfogni, mi történik, csak fájt folyamatosan, égetett, borzasztó intenzív volt a fájdalom, és kezdtem feladni... Olyan gondolatok jöttek elő, amelyekre úgy tanultam, nem szabad koncentrálni. Figyelni kell a test jelzéseit, érezni kell, hogy a Babámnak is ugyanolyan megrázkódtatás ez, és együtt kell dolgoznunk, segítenünk kell egymást. Ha fáj, az jó, és át kell adnod magad a fájdalomnak. Nekem nem ment. Rettegtem a fájdalomtól, már úgy éreztem nem tudok többet elviselni, és vívódtam azzal a lelkiismeret furdalással, hogy nem tudok együttműködni Vele, a fájdalmat is és Őt is ellenségnek éreztem, csak azt akartam, hogy legyen már vége, kerüljön ki belőlem, és eresszen el a fájdalom végre. Drágám mindvégig tökéletesen helyt állt, és számomra meglepő módon, minden vajúdástámogató technikát tökéletesen használt, a borogatást, a szavakat, az érintéseket, mindent, ahogy kellett.

Amikor terhesen időnként az orra alá dugtam néhány post-it-tel bejelölt fejezetet, és reméltem, hogy szigorúan bemagolja őket, hogy a szükségben maximálisan a segítségemre legyen, akkor még nem is reméltem, hogy ennyire komolyan veszi. Átfutotta a sorokat, én pedig már azért is hálás voltam, és úgy gondoltam, nem baj, ha nem ássa bele magát komolyabban, mert annyira hittem az ösztöneiben, hogy biztos voltam benne, ha azokra hallgat, akkor is megkapok minden segítséget és támogatást. Ahogy mindig! Utolsó kétségbeesésemben könyörögtem valami fájdalomcsillapító injekcióért. Drágám helyesen, kedvesen, megértőn mondogatta, hogy jó, jó, de vészeljünk át még egy fájást, és ha még mindig úgy érzem, utána, kér valamit. Édes volt. Ezt is a könyvemből tanulta. Milyen helyes, háromszor próbálkozott ezzel, és mivel tudtam, hogy ez egy módszer, így kell lennie, hátha majd jobban viselem, vagy történik valami, kétszer hagytam magam, de harmadjára már annyira elegem lett, hogy nem enyhül a fájdalom, hogy határozottan küldtem, hagyjon már ezzel a szöveggel, mert annyira fáj már, intézkedjen. De nem sietett, én pedig "kegyetlenül", tudatosan, könyörögni kezdtem, könnyekkel a szememben, néztem rá, hogy kérlek, kérlek. Hm, tudtam, hogy színpadias jelenetemnek nem fog tudni ellenállni. A szülésznővel jöttek vissza, aki megvizsgált, próbált megnyugtatni, és összenézve, szótlanul megtárgyalva Janimmal, adott valami injekciót, és melléfűzte, "Már úgysem lesz ideje hatni." Mosolygott a "bajsza" alatt. Nem érdekelt, csak végre történt valami. 

Megérkezett az orvosom is, és már az ágyban, a szobában vizsgált meg, nem kellett kimennem, alig volt erőm felmászni az ágyra. Kedves, határozott, megnyugtató volt. Oh, itt hamarosan baba lesz. Szóltak, hogy figyeljek a tolófájásokra, az ingerre, hamarosan kezdődhet, és ne álljak ellen neki, hanem toljak. Már nem álltam fel, maradtam az ágyon, fejemet, arcomat a jó illatú párnába temettem, hálás voltam, hogy halk nyögdécselésemet felfogta a párna. Nem sok idő telt el, Drágám mindvégig, fogta a hasam alját, a derekamat, amit csak kértem, segített, támogatott, keveset beszélt, épp, amennyit kell. Ahogy négykézláb egyszer csak megéreztem AZT, rám tört a felismerés, hogy milyen természetes, ismerős, de mégis ismeretlen érzés, olyan elemi erővel hatott rám, hogy az újabb adrenalin-lökettől végre felfogtam ésszel, hogy ez már a célegyenes. Fizikailag viszont nagyon gyenge voltam.

Ekkor léptek be a szobába, a Doktor bácsi és a szülésznő! A hangomból tudták, mi történik, segítettek a hátamra feküdni, kaptam az utasításokat, egy pár pillanatig olyan elveszett voltam, de aztán a következőnél Doktor úr rögtön a segítségemre sietett, megragadta a bal térdem, szorította, húzta fel, másikat Drágám, vagy a szülésznő, nem is tudom, mondták, hogyan, mennyit, mikor nyomjak, ez az, gyerünk, vegyek levegőt, megint, egy fájás alatt, nyomjak háromszor, vegyek nagy levegőt, erősen, lefelé nyomni... Tettem amit mondtak, és olyan hálás voltam, itt vannak, hárman, mind nekem segítenek, tudják mit csinálnak, határozottak, és hogy ott lent, semmi fájdalmat nem érzek, ott lent tényleg nem is fáj, csak a hasam feszített kegyetlenül, és a levegővétel volt a legfájdalmasabb. Olyan égető volt levegőt venni, és annyi erő kellett volna hozzá, hogy képtelen voltam rendesen megtölteni a tüdőmet. Az első percek így teltek, Doktor bácsi mondta, 20 perc múlva itt baba lesz, úgy örültem neki, de aztán jött pár eredménytelen nyomás, oldalra is fordultam párszor, és látták, hogy fogytán van az erőm, ezért magunkra hagytak a Drágámmal, mondták, hogy a saját ritmusomban folytassuk ezt, mert gyengülök, nem nyomok túl jól. Janim segített, támogatott, nagyjából fél órára hagytak magunkra, visszajöttek, kicsit fájt, hogy megtört az intimitásunk, de már szükségem volt rájuk. Újra kemény munkába kezdtünk, Doktor bácsi határozott, kemény felállása, apukás támogatása adott lelkierőt, hogy tegyem a dolgom, közben a szülésznő kedvesen a kezemet Dalma feje búbjára tette, hogy tapintsam meg, Úristen, tényleg? Szép kerek és kemény fejű baba, mondta, utalva rá, hogy a homlokával akar kibújni, ezért van ilyen nehéz dolgom. Mindent elkövettek a gátvédelemért, keményen dolgoztak, megtették, amit lehetett.

Alig 10-15 percen belül sikerült!!! Három nyomásra készültem, ahogyan mindig, nyomtam, 1 pillanatnyi levegővétel - feszít, éget - újra nyomok - levegővétel - feszít, éget - újra nyomok, még fél szemmel látom az ollót, tudom, hogy gátmetszés lesz, de már nem érdekel, nem fáj, érzem, mintha egy kötést, vagy ruhadarabot vágnának le rólam, újra nyomok, de már nem feszít, megtöltöm a tüdőm, oh, hamarabb ért véget ez a fájás?! Pihenhetek egy kicsit...

Mindenki néma csendben van, az egész egy-két másodperc volt, mire kinyitottam a szemem, és megpillantottam a lábam között Őt, azt a pirinyó kis testét, senki sem szól, Dalma felnyöszörög, és máris a mellemre fektetik, nyösz, nyösz, hallom Tőle, de mindenki csendben, Drágámnak potyognak a könnyei, és végre, a karjaimban tarthatom, olyan boldog vagyok! Doktor bácsi végzi a dolgát, összevarr, nekem megállíthatatlanul remegnek a lábaim, kezdek megnyugodni, és csak én suttogok, "Ezt nem hiszem el!" hajtogatom folyamatosan, mély levegőket veszek, itt van, végre, Ő, az enyém!!! Istenem! Milyen meleg, kicsi, és nem is annyira ragacsos, nem is annyira lila, csak a homlokán van egy kis sötét folt, mutatva, hogy ott furakodott ki. Olyan csöpp volt. Kicsi orra be volt horpadva, és tetszett! Igen, ekkor éreztem életemben először, hogy igazán az enyém valami, valaki, akiért semmit nem kellett tennem, feltétel nélkül, az enyém örökre! A legnagyobb ajándék egész életemben! Dalmánk kereken 6 óra vajúdás után 2012.03.15-én hajnali 3 óra 5 perckor látta meg a napvilágot.

Drágám simogatott, csendben, észrevétlenül elkattant pár fontos, elmaradhatatlan fénykép is, Doktor bácsi fotózott, Apát, ahogyan elvágja a köldökzsinórt. Mindenre felkészült, de igazából nem szándékozta elvágni a köldökzsinórt. De ott, a Doktor bácsi kérésére, mégis megtette, és biztos vagyok benne, hogy nagy élmény neki! Hamarosan egyedül maradtunk, bejött egy idős hölgy, aki rendbe szedett, megtisztította friss sebemet, feladta a bugyikámat, betakart, gondoskodó volt. Pedig nem a legszebb meló. Bár egész végig, egy csepp vért sem láttam. A szép részéből ő kimaradt, neki csak a takarítás jutott. De akkor is, ő is részese volt az én Szülésemnek. 

Végre hármasban maradtunk, csak mi, a Családunk, a Szerelmeim, a Boldogságaim, az édes megkönnyebbüléssel, hogy túl vagyunk rajta, megcsináltuk! Nem fájt semmim, jó volt, csak gyenge voltam. Aztán nemsokára behívhattuk Anyáékat. A Boldogságtól sírtunk mindannyian, olyan jó volt. Csak néztük a Gyermekemet, milyen édes, és hüledezve néztük, hogy hogyan használja először igazán a kis testét, az izmait, ösztönétől vezérelve kereste a mellemet, annyira megható volt. Később Apa és a szülésznő megmérték Dalmát, felöltöztették.

Több mint két órát tölthettünk együtt, teljes magányban, zavartalanul, meghittségben, majd letoltak egy szobába, egyedül, Dalmától kis ideig meg kellett válnom, de alig fogtam fel mi történik. Kaptam egy ágyat, bár még takaróm sem volt. Szereztek egyet. Nagyon nehezen mozogtam, a gyengeségtől. Drágámnak és Anyáéknak el kellett menniük, egyedül maradtam. A lelkemre kötötték, hogy pár órám van, el kell mennem pisilni hamarosan, ami lehetetlennek tűnt, ezért majdnem másfél liter vizet ittam meg, nehogy katétert tegyenek fel. Ilyen aggodalmakra is volt időm, amíg Dalmára vártam. Elég hamar kezdett elmúlni a gátmetszésnél kapott fájdalomcsillapító hatása, és kezdett nagyon fájni, Dalma még sehol. Türelmetlenül vártam. Végre meghozták, mellém fektették, összebújtunk, mellre tettem, cirógattam, élveztem ezt, alig vártam már, hogy ott legyen, elégedetten konstatáltam, hogy nem cserélték el időközben, visszakaptam az én kis foltos homlokú, horpadt orrocskájú, kerek fejű kisbabámat! Többet nem kellett odaadnom Dalmát, velem maradhatott. Olyan jó volt. 

De fájt. És ezt nem tagadhatom, bár az idő megszépíti, már nem "érzem" a fájdalmat, de megmaradt az érzés az emlékeimben, amit a fájdalom miatt éreztem. Hogy ennél még boldogabb is lehetnék, ha nem fájna, és miért fáj ennyire, és miért nem tudok felhőtlenül örülni a jelennek. Egy napba tellett, mire felfogtam, hogy nem kell tűrnöm, kaphatok fájdalomcsillapítót, ami valamennyire segített. Megmondom őszintén, az nem segített, hogy rajtam kívül mindenki ült, és könnyedén mozgott a szobában, már másnap. Néha egy-egy arcrándulás - összenézés a szobatársakkal, máris elég volt, hogy érezzem, nem vagyok egyedül, másnak is fáj. De ők ültek.  A fenekükön. Irigyeltem őket. Viszont ott volt Ő, a Gyermekem, kicsi, és puha, meleg, alszik, nyöszörög, halk a hangja, alig sír, édes, és szeretem, azonnal szeretem, és boldog vagyok!!!

Igyekeztünk a szoptatással megbírkózni. Jó erősen cicizett Dalma, és elég hamar megtudtam, mi az, hogy fogcsikorgatóan fáj, sebes, és véres. De nem hagytam abba a szoptatást, rendületlenül folytattam, akartam csinálni, jól akartam csinálni. Apa jött, velünk volt, amennyit csak lehetett, de nélküle nagyon magányos voltam éjszakánként, és nagyon hiányzott a támogatása, a közelsége, egyedül voltam a megtestesült Felelősségemmel, és nehéz volt a boldogságból erőt meríteni. De jött a reggel, kivirágzott minden körülöttem, vettem egy jó fürdőt, küszködtem a fájdalommal, és közben olyan, de olyan jó volt ellátni Dalmát, felöltöztetni a ruhákba, amik szépen mutattak rajta, büszke voltam!!!

Rengeteg segítséget kaptunk, a csecsemősök rendszeresen jöttek, tanácsokat adtak, megmutattak mindent, segítettek a szoptatásban, megnézték, jól csináljuk-e. Megbíztam bennük, megnyugtatott, hogy mindig ott vannak, elégedett voltam. Nem voltam rest segítséget kérni, megmutatni sebes mellemet, és ők olyan gyengéden, együtt érzően, kellő szakértelemmel álltak a rendelkezésemre. Én egy percre sem váltam meg a Gyermekemtől. A szülés utáni napokban alig aludtam pár órát, de nem éreztem a fáradtságot. Eszembe sem jutott, hogy "leadjam" a gyereket, hogy jól kialudjam magam, vagy ilyesmi. Nem akartam.

Vártam a hazautazás napját, de féltem. Dalma ugyanis lassan veszített a súlyából, ahogy elő van írva, de nem szopizott eleget, és nagyon sárga is volt. Végül beigazolódott a félelmünk. A reggeli vizsgálaton közölték, hogy nem mehetünk haza, kék fény alá kell tenni Dalmát, menjek, üljek le (már ez is kész kihívás volt nekem, de hála azokért a lyukas, párnázott székekért!) és fejjek le tejet, amennyit csak tudok, mert pár óránként jönnöm kell szoptatni, plusz pótlásként megitatják. Sok volt ez már nekem. Annyira haza akartam menni. Görcsösen szorítottam össze a fogaimat, és sűrűn pislogtam, hogy igyekezzek visszafojtani azt a feltörni vágyó sírást, de tudtam, hogy könnyek nélkül is elárul az arcom, az orrom rögtön piros lesz. Leültem, Janim meg állt az ajtóban, nézett engem, nézte Dalmát, ahogyan befektetik az üvegablak mögött a kék fény alá, kis szemellenzőt kap, mint aki napozni készül, és olyan ártatlan volt, olyan csöpp, és sírt, hallottam hogy sírt, de nem láttam, csak Janimat néztem, potyogtak a könnyei, remegett a szája, neki is fájt. Nem bírtam tovább, utat engedtem a közös fájdalmunknak, feltört belőlem a sírás, és nem érdekelt, hogy ki látja, nem érdekelt, hogy már nem vagyok erős Anyuka, hanem gyenge, rettegő Anyuka vagyok, aki nem okos, nem hiszi el, hogy ez teljesen normális, és rutinszerű, hogy szinte mindenki besárgul. Mert az én Dalmám fekszik ott! Nélkülem, egyedül, a szagom nélkül, és nem tudja, miért. Végeztem a reménytelen fejéssel, 5 vagy talán 10 ml sikerült, de még az is eredmény. Percekig álltunk az ablak mögött, sírtunk egymás ölelésében, hogy alig kaptuk meg, máris elveszik tőlünk Őt! Itt kell hagyni, és nem akarom.

Végül lebaktattunk a szobába, és még ott is sírdogáltunk, összebújtunk, és végül elszenderedtem kicsit. Amikor ébredtünk, már nem volt olyan rossz. Dolgozni kezdett bennem a kötelességtudat, hogy hamarosan mennem kell szoptatni, kikerül az üvegkalitkából az én Drágaságom, Dalmám, a kezembe foghatom, megölelhetem, puszilhatom, szerethetem. Milyen meleg volt a kis teste, és sárga volt, tényleg, és milyen fura volt ruha nélkül fogni őt. Féltettem a kis puha bőrét, óvatos és gyengéd voltam vele. Kitartóan szoptattam, aztán megmértük, fejtem, megitattuk, és ez ment egész nap és éjszaka is, 3 óránként, keltem hozzá, mentem fel, sőt, repültem hozzá, alig vártam a találkozást. Alig vártam! Éjszaka, egyik alkalommal, már zárva volt az újszülött osztály (én egy emelettel lejjebb kaptam ágyat). Nem tudtam bemenni, kopogtam rendületlenül, csengettem, de semmi. Sehol egy ügyeletes. Már vagy 10 perc telt el, elfogyott a türelmem, és legszívesebben feltörtem volna az ajtót, hogy mehessek már végre az én Kicsimhez, mert vár, Ó, Istenem, vár, én meg sehol sem vagyok, azt hiszi, nem is megyek, jaj, engedjen már be valaki!!! Álltam, vártam, kopogtam, és már kezdett fojtogatni a sírás a kétségbeeséstől. Meg attól, hogy milyen hiperérzékeny lettem és milyen hamar ki tudok borulni. Végre meglátott egy takarító, vagy valaki, és elmotyogtam, miért jöttem, beengedett végre. Rohantam a Babámhoz. Elnézést kértem, hogy késtem, de "kizártak", kezdtem végre megnyugodni.

Az ügyeletes doktornő/csecsemős legközelebb már várt, tudta, hogy fogok jönni, és a segítségemre jött. Többször nem késtem. Véget ért az éjjel, reggel 6-kor már vinnem kellett ruhácskát is a szoptatáshoz, mert végre visszakaptam Őt! Megnyugtattak, hogy minden rendben lesz, valószínűleg hazamehetünk majd. Sokat kellett várni arra a reggeli vizsgálatra, 9 órakor, vártak már ránk, tudták, hogy mi van velünk, de mégis, hirtelen olyan sokan lettek, nem kerültünk sorra rögtön. Csak öleltük Dalmát magunkhoz, Apával, és vártunk. Mondták, hogy üljek le, hmmm, leülni  , röhögnöm kell. Majd talán két hét múlva. Nem, köszönöm, állok.  Végre mi jöttünk, átmentünk a "vizsgán", hazaengedtek.

A szoba üres volt, mindenki elment már. Meghitten pakoltunk össze, Dalma békésen aludt a nagy ágyon középen, az okkersárga kórházi ágyneműben. Csiripeltek a madarak, friss, meleg szellő járta át a szobát, és végre, igazán felhőtlenül boldog voltam. Mindketten ott voltak nekem, mellettem, és a hazaútra készültünk, minden megvolt a boldogsághoz. Megkaptuk a zárójelentést, felöltöztettük Dalmát, ülésbe tettük, és hazaindultunk.

Az autóban kezdtem lelkileg is visszatérni önmagamhoz, a régi hangomhoz, feszültség nélkül, nézelődtem és tolmácsoltam Apukának, mit csinál a Bébink, hogy alszik, hogyan szuszog, és rázkódik a kis teste az utazástól.  Olyan jó volt. Hamar hazaértünk, Anya várt minket itthon, sírt, puszilt, szorosan megölelt, a tejjel telt melleim meg is érezték  Tavasz volt, a házunk ragyogott a tisztaságtól, cumisüvegek, fertőtlenítő a konyhapulton, ilyesmi. És ebéd. Minden olyan volt, mintha itt egy Kisbaba lakna, pedig még csak most hoztuk haza. Feltettük Őt az asztalra, a hordozóban, készítettünk pár képet, összeölelkeztünk a Drágámmal, és hirtelen megnyugtató, meleg zokogásban törtem ki, folytak a könnyeim, szorítottam magamhoz a Férfit, akit a legjobban szeretek, és olyan hálás voltam, és alig hittem el, hogy itthon vagyunk!!! Itthon, és ez mostantól már mindig így lesz!

Karol