Drága olvasóim!
Mostani születéstörténetet Reni barátnőm meséli el, és mielőtt bárki görgetne lefelé, hogy átugorja az unalmas ajánlómat, szeretném előre leszögezni, hogy happy end a vége, viszont nagyon nehezen jutottak el oda. Itt nem csak annyi történt, hogy valami váratlan dolog kicsit megnehezítette Reni és Gergő életét, hanem hetekig aggódtak a babájuk, Ádi baba életben maradásáért. A történet mellett olyan fotók vannak linkelve, amelyek megtekintése felkavaró lehet (csövek és műtő). A kismama az érzéseit nagyon szépen átadja, vele együtt sírunk és nevetünk.
Köszönöm szépen, Reni, hogy megtetted, hogy még egyszer utoljára felidézted magadban a történteket és leírtad nekem, nekünk. :)
RENI TÖRTÉNETE - A VALENTIN NAPI AJÁNDÉK
Kedves Gabi!
Először is szeretnék köszönetet mondani neked, hogy
létrehoztad ezt a blogot és lehetőséget biztosítasz arra, hogy a még várandós
anyukák tájékozódjanak a szülés mikéntjeiről. Nagyon megtisztelő volt a
kérésed, hogy írjam meg Ádám születésének történetét, de azt előre kell
bocsátanom, hogy a mi sztorink csak a végefelé happyendes. Viszont arra
gondoltam, hogy mivel nem kevesen vagyunk olyan szülők, akiknek korababát
hozott a gólya, így ez egy kicsit másképp, de lefedi az ebben a helyzetben ránk
váró dolgokat. Itt ragadnám meg a szót és utalnék arra, hogy a www.koraszulott.com oldalon majd csak
akkor olvasgasson mindenki szülői történeteket, ha a gyereke már huszoniksz
éves és megházasodott, mert sajnos én elkezdtem olvasni és természetesen végig
bőgtem, miközben arra gondoltam, hogy “te jó atyaúristen, mi vár ránk”. Sok
kitartást, erőt, türelmet, hitet kívánok innen is a koraszülő anyukáknak,
apukáknak, rokonoknak, mert mindegyik megérdemelne egy köztársasági érdemrendet
minimum.
No hát akkor bele is fognék rögtön az elején.
Mi igen sokat vártunk a manónkra, pedig teljesen egészségesek voltunk, csak az
életmódunk volt talán kicsit rohanós (kinek nem az a mai világban?), ezért fél
évvel Ádám megfoganása előtt nőgyógyászt váltottam (nem ezért, hanem mert nem
volt szimpi az előző) és akkor rátaláltam az én édesdrágacsupaszív Garamvölgyi
György doktoromra, aki a Schöpf-Merei Kórház (teljes nevén Fővárosi
Önkormányzat Schöpf-Merei Ágost Kórház és Anyavédelmi Központ) igazgatója
volt mindaddig, amíg politikai húzásból be nem záratták az intézményt 2008-ban.
Onnantól kezdve az Uzsoki utcai kórházban praktizál, illetve magánban. Tehát
úgy volt, hogy én az Uzsokiban szülök és apásan meg minden, talán még saját 2
ágyas szobát is kaptunk volna...DE aztán végül a MH Honvédkórházba – ÁEK és
volt MÁV - vezetett az utunk.
Nekem
végig magas volt a vérnyomásom a várandósság alatt, ami nem volt vészes, de
javulni se látszott (mitől is, ha nem adnak rá gyógyszert...”csak pihenjen
anyuka, biztos a stressz”...persze, hiszen mindenki tudja milyen a középiskolai
tanár élete, hát minden csak nem nyugodt :) Nem baj, én jól éreztem magam, tanítottam
amíg lehetett. Ez az időpont dec. 1-én jött el, amikor is veszélyeztetett
terhesként hazazavartak az ágyamba. (Jelzem gyógyszert ezután sem kaptam, annak
ellenére, hogy Garamvölgyi doktor bácsi kategórikusan
megmondta/megüzente/megírta a házi orvosnak, hogy bizony ez így nem lesz jó,
vizsgáljon ki és írjon fel gyógyszert, mivel ez az ő hatásköre). Eljött a
karácsony, Ádival április 1-re voltunk kiírva és abban maradtunk a doktor
bácsinkkal, hogy akkor január első hetében gyorsan babamozizunk egyet egy szép
helyen, nagy felbontás, precíz gép (G1 intézet). Ez így is lett. Elmentünk apával, bementünk,
lefeküdtem, hát alszik, nem akar mutogatózni. Jó, nem baj, elmegyünk iszunk vmi
édeset és jövünk vissza. Na és akkor jött el a világvége. Kérdezi a vizsgáó szonográfus (ultrahangos), hogy:
- Ez tulajdonképp hányadik hét is?
- A 29. hét, de mindjárt 30.
- Az nem lehet.
- Mi az, hogy nem?! Csak tudom!
- De a baba nagyon pici.
- (sírás) (sírás) (sírás) (hüpp-hüpp.) Most mi lesz? (Apa a háttérben kétségbeesve néz, nem túl biztató)
- Megnézem még egyszer. Szóljanak az orvosnak. Ki a szülész? Édesdrága Garamvölgyi doktor? Akkor nincs gond. Remek szakember, dolgoztunk együtt. (jelzem, akivel csak találkoztam a várandósság alatt, mindenki ismerte, becsülte, ódákat zengett róla, nem hiába!)
Ezek után megsemmisülten a DVD-vel a kezünkben felhívtuk a doktorunkat,
megnyugtatott, nem lesz semmi baj, de akkor a lehető leghamarabb tali. Oké.
Hazamentünk, nem mondtunk senkinek semmit, végigmutogattuk a családnak a
felvételt, együtt néztük és én mindig sírtam. (csak nem tudták, hogy nem a
hormonoktól). Következő héttől sűrűsödtek az események. Szerdán doktor bácsinál
voltunk, ő pedig azt mondta, hogy akkor holnaptól kórház. Mi meg majdnem
hanyatt estünk a meglepődéstől. Jó, jó, ha kórházba, akkor oda. Mindegy csak
mondják meg, hogy mi van. Nem mondták. Csütörtökön nem volt hely a szülészeten,
ezért akkor nagy nehezen hazaküldenek, péntek reggel 7-re tessék csomaggal
jönni. Péntektől, ami január 18-ára esett, március 7-ig voltunk kórházban. 7
hét, 2 kórház, szülészet, nőgyógyászat, terhes patológia, műtő, PIC
(koraszülött intenzívosztály), terhes patológia, otthon. Gyönyörű
várandósságomnak pedig ezennel lőttek :( Megjártam számtalan szobatársat az
alatt a 2 hét alatt, amiből egy hetet a szülészeti osztályon (5 ágyas
baba-mamás szobában, ahol mindvégig anyukáknál lehet a baba), majd egy hét a
nőgyógyászati osztályon, mert kellett az ágy az épp szülő anyukáknak (5 ágyas
szobában abortuszosokkal és megtartásos kismamákkal együtt!). Talán ez volt a
legszörnyűbb része a kórházi tartózkodásunknak. Naponta 3-4 nő érkezett
abortuszra, mi meg a másik 3 ágyon (Bori 20 hetes, Noémi 9 hetes, én 32 hetes
terhesek pedig azért küzdünk óráról-órára, hogy ne veszítsük el a babánkat).
Borzasztó volt. Az Uzsokiban töltött 2 hét alatt túlestem összesen 4
ultrahangon, számtalan vérvételen, vizelet és cukorvizsgálaton, 2 tüdőérlelő
injekción, hogy a baba tüdeje gyorsabban fejlődjön és elég érett legyen, ha
most meg kell születnie. Ez az injekció létfontosságú korababáknál, mert ha
nincs rá idő, hogy beadják, akkor félő, hogy a babát újra kell éleszteni, vagy
életképtelen lesz a kis tüdeje és hát a következményt nem is mondom. (24 óra
elteltével ismétlés – csípőbe adják és borzasztóan fáj), ezen kívül minden nap
5 óra alatt lecsöpögő glükózos infúzió, amit ugye a karodba (branüllel)
vezetnek be. Egy branül, ha vigyázol rá akkor akár 4 napig is bírja, aztán újra
kell szúrni. Nekem minden igyekezetem ellenére 3 napot bírt ki és a 2 hét
végére nem volt vénám. Beállították a vérnyomásomat, napi 3×250mg Dopegyt-et
szedtem. És csak annyit tudtam meg a napi 10h-kor lezajló nagyvizit kapcsán (kb
10 orvos áll az ágyadnál és mond valami orvosi dumát), hogy IUGR gyanúval
vagyok itt, meg terhességi toxemia gyanúval. Az IUGR azt jelenti, hogy a magzat
elmarad a fejlődésben, de nem lehet tudni, hogy visszafejlődik vagy elhal (ez a
legrosszabb), nem fejlődik (akkor azonnal meg kell szakítani a terhességet)
vagy fejlődik, csak lassan (ez volt Ádi esete is hála Istennek). Illetve
kórosan kevés magzatvíz és magas vérnyomás probléma állt még a papíron. Meg
kell mondanom, hogy nem dohányzok, nem iszok, nem szedek semmilyen gyógyszert,
előzőleg nem volt magas a vérnyomásom és mégis itt tartunk, ahol tartunk. Kellett
még olyat is csinálni, hogy 24 órás vizeletvizsgálat, de ezt nem részletezném,
csak annyit, hogy egy vödörbe kell pisilned 24 órán át. No comment.
Két hét kórházi tartózkodás és egy sokadik uh vizsgálat után,
Garamvölgyi doktor úr elbeszélgetett velem a lehetőségekről (addig is mindig
alaposan tájékoztatott, de nem rémített halálra, csak azt nem tudom, hogy
csinálta). Azt mondta, hogy holnapra
rendeljem be koránra a férjem és menjünk át a MH Honvédkórházba, ne várjuk a
mentőt, mert az egy örökkévalóság, és keressük meg a szülészet osztályvezető
főorvosát, Vermes doktort. Nem mellesleg Vermes doktor az én szülészemnek a
tanítványa volt, olyan jó negyvenes korosztály és nem lehet összetéveszteni,
hiszen ahogy Garam doktor fogalmazott: igencsak szereti a hasát. Az egyik
barátnőm, amikor meglátta a jóképű és kedves Vermes doktort, onnantól csak
“hentesnek” hívta...mondjuk valahol igaza van :) Szóval felkerestük és hát
igen: azt kell mondanom, hogy a legjobb helyre érkeztünk. Vermes doktor úr a
világ 2. legtündéribb szülész-nőgyógyásza, Garamvölgyi után közvetlen, teljesen
megnyugtatta zilált idegeinket, utasított egy nővérkét, hogy a branült
varázsolja ki végre 2 hét után a kezemből, mert itt ilyenre nem lesz szükség és
szoros megfigyelés alá helyezett a Terhes patológián (ami nem a hullaház kismamáknak!).
Ide problémás terhességgel kerülnek be
az anyukák: nyitott méhszáj, vérzés, magas vérnyomás, cukorbetegség, stb. Akkor
azt mondta Vermes doktor, hogy ha jól viselkedek és minden rendben, akkor 10
percre lemehetek az udvarra...egy hét múlva...köszi. Szóval újabb vegetáció,
vizsgálatok, látogatások, aggódó apa délelőtt-délután, CTG napi 4-szer! Úgy
telt el 1,5 hét, hogy majdnem minden nap hívtak ügyeletes szülészt, hogy
rosszak az eredmények, szülünk. Aztán akkor egy hétfői nap Vermes doktor megelégelve az ultrahang eredményeket bejött viziten és azt mondja:
- Na, akkor ma megoperálom.
Én
pedig szó szerint lefagytam. Annyit kérdeztem, hogy muszáj-e ma, esetleg nem-e lehet-e eee holnap-e? Mondom,
mert akkor mégis szerelmetes baba lesz ugye, lévén másnap Valentin nap :)
Doktor bácsi meg belement. Tehát másnap reggel 7-kor beöntésen, borotváláson
túl, kis zacsival, aggódó apával és saját aggódó anyukámmal hálóingben
ballagtunk le egy emelettel lejjebb szülni. Katéter behelyezése, branül
beszúrása, epidurál (nekem abszolút fájdalommentesen!!!!!) beadása és már készen
is álltam a dologra. Remegtem,
mint a kocsonya, féltem, aggódtam és akkor még azt hittem, ez itt a vége. De
még csak akkor kezdődött. Ádi negyed óra alatt kint volt. Vermes doktor úr és
csapata precíz volt és csodálatos hangulat uralkodott a műtőben, ám a babát nem
láthattam, csak a hangját hallottam és már rohantak is vele a PIC-re. Állítólag
anyukám futólag és apa pedig majdnem teljesen szemügyre vehette a babánkat. Az
anesztes pedig örömmel jelentette: “Önnek égy dáráb fiú gyérméké szülétett!”
(román származású, 25 éve Magyarországon dolgozó angyal aneszteziológus bácsi a
lelkem :) Ezután nagyjából úgy történt minden, mint másoknál: összevarrtak,
összekanalazott a műtős fiú, visszatolt a helyemre a Terhes patológiára és
várunk. Oxitocin megy az infúzióban a fájdalomcsillapítóval együtt, fejed nem
emelheted, mert különben örök migrén! (szerk.: erre én is emlékszem, császár után fejet
emelni tilos) Ezért nem annyira türelmesen, de várunk. Anyukám, húgom
nyugtat, újdonsült apa pedig elmehet a PIC-re megnézheti a babát. Visszajön,
szeme csillog az örömtől, meg a sírástól, aztán laptopon megmutatja Ádit: anya
szörnyethal az ágyon, de örül és bőg. Semmi mást nem lát maga előtt csak a
becsövezett babáját, akiből 4 cső vezet ki és az inkubátorban próbál életben
maradni. Szuper. Anyai ösztön beindul, anya sírástól elvakultan hisztizik, hogy
márpedig ő fölkel. Nővérke bejön, helyre teszi anyát, ad nyugtatót, Vermes
doktor műt, tehát helyette ügyeletes főorvosnő bejön. Megnézi a sebet és
hidegzuhany: anyuka ma már nem kelhet föl, mert vérzik a seb és nem tudjuk mi
lesz. Fekszik, alszik, nyugi van, nem hisztizik. Anyuka megsemmisülten
pityereg, hogy ő már akkor nem is láthatja sosenem a gyermekét? És tényleg nem,
legalábbis aznap már tutira nem. Borzasztó az éjszaka, a szobatársak teszik
csak elviselhetővé. Másnap reggel 5kor (!) bejön egy tündér (Korsi nővér) és
összekanalazza anya lelkét, meg a testét is. Föl kellene állni és lemosdani –
mondja. Egy teljes óra alatt eljutottunk a zuhanyig és a fürdésen is sikeresen
túlestünk (minden szemérmemet elveszítve persze) és mire apa odaér 7.30-kor,
addigra anya áll és frissen mosva (kis félmosollyal) várja a tolókocsit, hogy mehessenek babanézőbe.
Egy
emelettel lejjebb volt a PIC és oda is csak korlátolt időben lehet bemenni,
CSAK szülőknek! (Látogatási
idő: 13.30-14.00 és 19.30-20.00) Igen, jól látod, hogy 1 teljes óra naponta! De
nekünk, mivel én még nem láttam a kisbabámat
- ekkorra pont 24 óra telt el a szülés óta – szóval ilyenkor anya és apa
mehetnek, ha anya készen áll. Hát bementünk a nagy barna vasajtón és egy nagyon
szép, modern, tiszta és még jó hangulatúnak is lehetne mondani azt a folyosót,
ahova érkeztünk. Itt nagyon fontos a sterilitás, ezért amint belépsz az ajtón
rögtön kézfertőtlenítés, lábzsák, papír köpeny, majd pedig amikor az
inkubátorokhoz érsz a folyosó végén, mindent leteszel és csak magadat viszed
be, mivel semmi mást nem szabad. Az nővérpult és az ajtó között újabb kézfertőtlenítés-kézmosás-kézfertőtlenítés
következik, de ekkor már 5 perc el is ment az engedélyezett fél órából. Ugyanis
az ajtót csak és kizárólag 13.30-kor, illetve 19.30-kor nyitják ki. Tehát ott
toporogtunk a kézfertőtlenítés után és vártuk, hogy megmondják, hogy melyik a
mi inkubátorunk. Az egyik legközelebb eső, zúgó-morgó inkubátor felé mutattak
és akkor amikor odaléptem, találkozhattam először azzal a gyönyörű babával,
akit 7 és fél hónapig a szívem alatt hordoztam, akiért 3 és fél hétig aggódtam
minden áldott percben az ultrahangon, ctg-n, vizsgálatokon és a nap minden
pillanatában. Megláttam és elbőgtem magam. Nem sírtam, nem könnyeztem, hanem
bőgtem. Az odalépő gyermekorvos és apa próbáltak megnyugtatni, de nem lehetett.
Vegyes érzések kavarogtak bennem, hiszen nem erre készül egy elsőbabás anyuka,
de szerintem igazából senkit nem lehet erre fölkészíteni. Ádi 1620 grammal, 40
cm-rel, 9/9-es apgárral született (szerk.: apgárról magyarázat a történet végén),
ki tudja hanyadik hétre, de a neonatológusok 31-32 hetesnek tippelték érettségét
tekintve. Lélegeztetőgépen volt, nem látszódott az arca, csak a csövek és ahogy
ütemesen emelkedik a hátacskája, a monitoron látszik a szívritmus, a
sinusgörbe, néha csippant egyet, de ez állítólag teljesen normális – mondja az
orvos. Normális? Nem, nem az. Senkinek nem szabadna így látnia a gyermekét!
Nemhogy elsőre, soha, semmilyen körülmények között, mert akár hiszitek akár nem,
megszakadhat az az anyai szív és valami véglegesen eltörik.
Ott merőben más az élet, mint a rendes újszülött osztályokon
általában. A babák pontosan 3 óránként kapnak enni, ha van akkor anyatejet, ha
nincs akkor tápszert. Az etetésekre (6h, 9h, 12h, 15h, 18h, 21h), ha tud
szopizni a baba, mondjuk már kiságyban van és nem inkubátorban, akkor az
anyukának le kell menni és megkaphatja a babát a szopizás idejére. Esetleg
előtte tisztába is teheti és utána, ha még van idő akkor egy büfit megvárhat,
aztán irány a szobája. Ezek a picik nem mindig tudják kiszopizni az adagjukat,
lévén még nincs erejük, ezért a szoptatás (vagy inkább próbálkozás) után el
kell menni az anyaszobába és le kell fejni a maradékot, majd kis steril
üvegekbe tenni és odaadni a csecsemős nővérkének, vagy betenni a hűtőbe, hogy
legközelebbre legyen, ha kell pótlás. De vigyázat! Ha ekkor még rá szeretnél
kukkantani egy utolsót a babádra, akkor azt felejtsd is el gyorsan, mert lejárt
az idő és mindenkinek kell a pihi, főleg a babáknak. Úgyhogy könnyes szemmel
fölballagsz a kis szobácskádba és bekapod a reggelid/ebéded/ vacsorád vagy csak
lefürdesz, mert az egész 3 órás turnusból eddigre kb fél órád marad, ha jól
sikerült a szopizás/fejés, akkor vagy egy órád is van ilyenkor magadra.
Szerintem én csak úgy tudtam túljutni ezen az időszakon, hogy a dolgok jó
oldalát néztem. Igen, persze jogos a kérdés, hogy van-e neki jó oldala. Van,
legalábbis szerintem ezt csak így lehet szemlélni. Lássuk csak mire is gondolok:
nekem így volt 3,5 hetem a császár után fölgyógyulni, úgy hogy amikorra
kellett, akkor már majdnem 100%-os voltam. A babánk percre pontosan 3 óránként
evett, akár egy atomórát is igazíthattunk volna hozzá. Ugyanannyira tökéletesen
evett cumisüvegből, mint ahogy szopizott, az egyik nem befolyásolta a másikat,
hiszen így voltunk szoktatva, hogyha nem megy ciciből, akkor pótlólag jön a cumiból.
Több dolog most nem jut eszembe, a negatív oldal pedig szerintem nem
tiszte ennek az írásnak. Nézzük a jó oldalát és gondolkodjunk pozitívan (már
amennyire a helyzet megengedi). No most mi egészen hamar kikerültünk kiságyba,
ami egy hatalmas lépést jelent, mert ekkortól már meg is foghattuk Ádit a látogatások alkalmával, de
amíg inkubátorban volt addig csak úgynevezett “kenguruzáson” lehetett nálam
(apánál egyáltalán nem!). Ez egy nagyon új módszer és arra jó, hogy a baba
érezze azért az anyukája közelségét - egyszer egy nap :( - és anya is érezze,
hogy végül is világra hozott egy gyermeket.
A kiságyba kerülés az már a
hazamenetel előszobája, néhány kórházban ezt “hízlaldának” is nevezik, mert itt
már semmi más dolga nincs a babának, csak gyarapodni. Én ezt a csodálatos
lépést a diplomaosztómra kaptam ajándékba az osztálytól, mert ugye el kellett
kéredzkednem előző nap, hogy tudják, hogy anya miért nem jön szoptatni fél
napig és akkor tápszerrel kell etetni Ádit. Bár lehetőségeimhez mérten fejtem,
mint a güzü és így csak egy etetés maradt tápszeres aznap. Szóval nagy volt a
meglepetés, mert én már az este 6-os etetéskor nem találtam a gyereket az
inkubátorban, tehát a Jóisten a tudója, hogy majdnem szívinfarktust kaptam,
amikor megláttam az inkubátort üresen. Aztán szóltak, hogy: Édesanya, nem jó
helyen keresi a gyermeket! Hoppá! És akkor úgy örültem, mint mikor
megszületett. De apának nem szóltam, hiszen ő csak a fél 8-as látogatásra jöhet
be és neki is hadd legyen meglepetés. Hát jó nagy meglepi lett :) Még reggel
lementem szoptatni és úgy indultam átvenni a diplomámat 11 nappal a szülés
után. Ekkortól már peregnek az események, csak hát nekünk ez se volt
zökkenőmentes (már persze miért is lenne...). Eddigre megjöttek a
laboreredmények, amiket a szülés után végez a kórház minden anyukánál és hát
sajnos nálam pozitív lelet jött vissza és kiderült, hogy megfertőződtem a “coli”
baktériumnak valami kórházban elnyerhető változatával (e-coli). Ezt
valószínűleg még az előző kórházból hoztam, mert senki másnak nem volt. Ez a
baktérium a felnőtteken átmegy, de nagyon veszélyes a babákra, így hát akkor
karantén. Remek. A szobatársam őrjöng, hogy hogy merészeltem elkapni a bacit,
mondta neki az orvos, hogy én nem tehetek róla, mert ez nem olyan, ami ellen
lehet védekezni. Úgy lehet megelőzni, hogy higiénikusak vagyunk, de amúgy extra
módon. Tehát: szobatársat átvitték egy másik szobába (aminek a fürdő és a wc
része ugyanaz volt mint az enyém...ki érti ezt?), agyonfertőtlenítették a
szobámat, kaptunk extra spricnis-alkoholos fertőtlenítőt, amivel minden
kézmosás, kisdolog-nagydolog, fürdés után le kellett mosni a csapot, a wc
kagylót, a mosdót, a zuhanyt, a kilincset, meg hát mindent, amihez
hozzáértél...szuper. Takarítási pótlék persze nem járt. Az én karanténom pedig
abban teljesedett ki, hogy nem használhattam az ebédlőt, a hűtőt, a folyosót,
semmilyen közös helységet és Ádit is elkülönítették a Koraszülött osztályon. De
ebben is lássuk meg a jót: nekünk egyedül az egész kórházban, saját szobánk
volt (nekem is, a babának is) és még a kaját is külön behozták a szobámba, mert
ugye nem érintkezhetek senkivel a többi anyuka közül. És még fizetni sem kellett a szobaszervízért!! :)
De aztán minden “jónak” vége szakad egyszer és mehetünk amerre látunk.
Már nagyon vártuk azt a napot, amikor végre hozzánk is odalép a PIC-es doktor
néni és azon túl, hogy elmondja, hogy Ádi egy tündér és jól van, gyarapszik és
már a légzését se kell monitoron követni, egyszer csak azt is hozzáteszi, hogy
mehetünk haza. Erre a napra március 5-éig kellett várni, amikor is azt mondták,
hogy szerdán búcsút inthetünk az osztálynak. Száz telefon haza, otthon óriási
készülődés, sterilizálás, kisruha vásárlás, anyukám-anyósom azonnali szabit
vesz ki és mindenki extázisban. Aha, no de honnan vegyünk 44-es vagy annál
kisebb ruhákat és mégis mennyit? Sehol. Ugyanis talán még ezt is megengedi
Gabi, hogy reklámozzam a MANÓCSOMAG alapítványt, ami egy non-profit szervezet.
Egy koraszülő anyuka indította és óriási segítséget jelent a korababáknak.
INGYEN és bérmentve küld egy hatalmas csomag ruhát (irtó piciket, mert a
legnagyobb volt benne az 56-os :) és se a postázásért, se semmiért nem kér egy
fityinget se. Ha akarod, akkor utólag támogathatod annyi összeggel a célt,
amennyit gondolsz. A ruhákkal együtt jön egy lista, hogy miket találsz benne,
aztán ha kinőtte a gyerek (bár ez az elején abszolút hihetetlennek tűnik), akkor az összeset
vissza kell küldened, ez az egy dolgod van vele. (szerk.: ilyen reklámokat
bármikor, szívesen! Link: http://www.manocsomag.hu/index.php) Anyukám felvette velük a kapcsolatot, bemondta Ádi
hazatérő adatait (1970 gramm, 42 cm) és
két nap múlva ott volt a csomag. Szóval ezúton is szeretném hálámat kifejezni
ezeknek az embereknek, akik ennyire segítőkészek és szívükön viselik más babák
és anyák sorsát! Önzetlen és fantasztikus emberek ők! Mielőtt persze elhagytuk
a kórházat, én újabb vizsgálatokon estem át a vérnyomásom miatt (amire mai
napig gyógyszert szedek), Ádi is egy sor papírt kapott és a BCG oltást. Eddigre
már egész profi mód tudtam mérni, fürdetni, pelenkázni, öltöztetni,
gyógyszereket tejcibe adagolni és miután apa befutott a kórházba a hordozóval,
addigra mi is elkészültünk a manóval, az ajándékkosarak átadásával és a
zárójelentések kézhezvételével.
Hazatérésünk zökkenőmentesnek mondható azon kívül, hogy nagyjából az
egész úton Gergő fejét szapultam, hogy miért hajt bele minden egyes gödörbe egy
még 2 kg-t se nyomó csecsemővel, mert hát így agyrázkódást kap. (üdvözletem
küldöm a közútkezelőnek :) Amikor hazaértünk persze, hogy mindenki összeszaladt
és tombolt a család. Mindenki azonnal látni akarta, de megfogni alig merték.
Csak én fürdethettem egy jó 2 hétig, mert csak nekem mutatták meg, hogy kell.
Aztán én bevontam apát is a projektbe, mert hát azért ne csak én élvezkedjek.
Rögtön az első hétvégén elmentünk egy egész napos újraélesztési- és elsősegély
tanfolyamra, gyakorlattal egybekötve, mert ez kifejezetten ajánlott
korababáknál, de én szerintem kötelezővé kéne tenni mindenkinek. Nagyon sok
okosságot tudtunk meg a lélegeztetésen túl, az oltásokon át, a felnőtt
elsősegélyig. Így azért már biztosabban álltunk neki a jövőnek, hogy tudjuk mit
kell csinálni, ha ne adj Isten leáll a baba légzése, mert sajnos ilyenre is
volt már példa. Nekünk a légzésfigyelő is bejelzett nem egyszer és meg kell
mondjam, hogy nem volt téves riasztás csak egy-kettő, amikor a gyerek ugye
lefutott a pályáról (kiságy szélén találtuk meg). De volt sajnos, amikor egy
kicsit meg kellett noszogatni, hogy vegye azt az átkozott levegőt. Most már
talán ezen is túl vagyunk, lassan egy évesen szemléljük a világot. A tejecske
sajnos 7 hónaposan elapadt, de addigra már túl voltunk a hozzátápláláson, úgyhogy
nem volt belőle nagy dráma. Én örülök, hogy ennyit is meg tudtam adni a fiamnak
azok után, amiken sikerült átmennünk. A legnagyobb elismerés azonban szerintem
apát – Gergőt- illeti, mert miközben dolgozni járt, berendezte és elvarázsolta
a babaszobát, minden nap meglátogatott a kórházban, gyakran nem is csak egyszer
egy nap és hozott minden földi és lelki jót a depresszió sújtotta anyának,
mialatt tartásával erőt sugárzott kifelé a családnak, barátoknak. Büszke vagyok
a családomra, anyukámra, a barátnőimre és a barátainkra, akik mellettünk álltak
a nehéz és embertpróbáló időkben. Természetes tehát, hogy örökké hálás leszek
nekik és a kórházi teamnek, akik lehetővé tették nekünk, hogy Ádám fiam a maga 8,5
kilójával, 75 centijével itt tipeghet-topoghat körülöttem, amikor ezeket a
sorokat könnyek között leírom Gabinak és mindenkinek. Majd esténként a
karjaimban ringatva alhat el, miközben azon elmélkedünk apával, hogy mennyire szerencsések vagyunk hogy mindez megadatott nekünk.
Reni
Magyarázat: (forrás)
Apgar
- teszt: Az Apgar újszülöttkori vizsgálatot Virginia Apgar
aneszteziológus dolgozta ki. A szülést követő 1-5 percen belül rögzítik az újszülött állapotát és ellenőrzik, hogy
minden reflex megfelelően működik-e, ezt hívják Apgar-tesztnek.
Az Apgar-teszt tulajdonképpen egy táblázatból áll, melyen 0-2-ig terjedő oszlopok vannak,
minél magasabb az érték, annál magasabb lesz az
Apgar - teszt eredménye.
A 7-10 pontot elérő csecsemők jó állapotban, míg a 4-6 pontot elérő újszülöttek esetében
előfordulhat, hogy orvosi beavatkozásra van szükség. A 4 pont alatti csecsemők esetében sürgősségi beavatkozásra van szükség.
Apgar fiziológiás vizsgálatok:
Pulzus (szívverés):
• 100/perc fölött = 2 pont
• 100/perc alatt = 1 pont
• Nincs pulzus = 0 pont
Légzés:
• Erőteljes sírás (és légzés) = 2 pont
• Szabálytalan = 1 pont
• Nincs légzés = 0 pont
Izomtónus:
• A baba aktívan mozgatja a végtagjait = 2 pont
• "Visszafogottabb" mozgás, ill. nem
"áll ellen" a passzív mozgatásnak = 1 pont
• Végtagok ernyedtek, petyhüdtek = 0 pont
Reflexek (az orrnyílást ingerelve vizsgálják):
• Tüsszentés, köhögés = 2 pont
• Grimaszolás, fintorgás = 1 pont
• Nincs válasz = 0 pont
Bőrszín:
• Rózsaszín = 2 pont
• A test rózsaszín, de a végtagok kékes színűek
(gyakori) = 1 pont
• Kékes, lilás vagy sápadt szín = 0 pont
Eredmények
• 8-10 pont: jó vagy kiváló eredmény, nincs
teendő.
• 4-6 pont: további beavatkozás válhat
szükségessé (oxigénmaszk, bőrstimuláció).
• 0-3 pont: súlyos-életveszélyes állapot,
intenzív terápia - sürgősségi
beavatkozás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése