Így szültem - Laura történetei

Kedves olvasók!

A blogról nem tűntem el, minden halad a háttérben, csak kicsit lassabban, mert visszamentem dolgozni, amiről szintén lesz még bejegyzés, ahogy ígértem.

Mostani születéstörténetet Launak köszönhetjük, akinek nemrég született meg a második tündérlánya. Ismeretségi körömben neki lett először babája, így ő már rég túlvan azon a kezdeti időszakon, hogy úristen, gyerekem van. Most már szakavatott anyukaként köszönthette Lujzi mellé Lindust is. Mindkét lányzó születéstörténete nagyon vicces és emberi. A szövegben nem javítottam semmit, Lau, nagyon köszönöm, hogy megosztottad velünk a történetet! 



Szia Gabi!

Hát, nem tudom, mennyi idő lesz megírni ezt a levelet, mert a 2 kis csajszi mellett semmire sincs időm, és két szülést leírni nem kis feladat…de megpróbálom. :D És köszönöm a lehetőséget, hogy megírhatom, hogyan is lettünk gazdagabbak két gyönyörűséggel…

Nekem ugye két kislányom van. Joggal mondhatom, hogy nincs két egyforma terhesség, meg szülés sem. Az én imádott orvosomat még a terhességem előttről ismertem, egy bogrács-partin barátkoztunk össze. Egyértelmű volt, hogy nála fogok szülni, a szekszárdi kórházban. Zozódoki (ahogy mi hívjuk) 35 éves, fiatalos, lelkes és nagyon megbízható. Sokan csodálkoztak, hogy miért vállalom be a szülést egy ilyen „frissdiplomás” dokival, de aki ismeri, az tudja, mennyire jó orvos. (Mellesleg eleinte szívvel-lélekkel ajánlgattam szingli barátnőimnek is, mert fantasztikusan jóképű is, de mára révbe ért…)

Az első terhességem, mint általában az első gyermeküket váró anyáknál, jó sok parával telt. Nem számítottunk Lujzi érkezésére, így annál nagyobb meglepetés lett, hogy várandós vagyok. 20 hetesen abba kellett hagynom a munkát, mert az egyre növekvő hasam miatt már nem tudtam ellátni a feladataimat a rendelőben (állatorvos vagyok), emellett egy rakat dolgot nem is csinálhattam a terhesség miatt. De már épp időszerű volt, mert egyfolytában aggódtam, vajon nem ártok-e a babámnak, a folyamatos kézfertőtlenítések mellett kisebesedett a bőröm, és kicsit viharossá is vált a kapcsolatom a főnökasszonyommal amiatt, hogy szinte semmit sem tudok már egyedül megcsinálni. Ha bekeményedett a hasam, totál stresszes lettem, hogy baj van. Mondanom se kell, hogy nem cipekedtem, nem vásároltam egyedül, satöbbi. Miután a gyerekszobát az utolsó sarkáig is kifestettük, berendeztük, kidekoráltuk, elkezdtem unatkozni. Akkor életemben utoljára. És Lujzika szépen cseperedett odabent. A 36. héten elindultunk az első NST vizsgálatra. A bőrönd már össze volt pakolva, de otthon hagytuk, mondván, hogy úgysem lesz rá szükség…hát lett volna. A vizsgálat eredménye beszűkült szívműködést mutatott, és a doki mondta, hogy nem mer így hazaengedni, pláne, hogy cimborák vagyunk, mert mindig a VIP páciensekkel van a gond. Azt mondta, csak a hétvégére feküdjek be. Kicsit pityeregtem, mert sosem voltam úgy igazán még kórházban, ráadásul hétvégén vendégeink is lettek volna. De befeküdtem. A következő héten vált számomra világossá, hogy Szekszárdon az a szokás, hogy ha valakit a 36. hét után befektetnek, akkor 2 in 1 már nem mehet haza. Csak szülés után. Nna, innentől kezdve minden nap bőgtem. Még 4 hetem volt hátra, benne a Karácsony, szilveszter… És mondanom se kell, hogy az az egy, balul elsült vizsgálattól eltekintve mindig minden eredményem tökéletes volt. A kicsit több, mint 4 hét alatt 3 szobatársam volt, és 3 olyan, aki csak abortusz miatt fél napot töltött a kórházban. 

Eleinte még nagy szájjal mondogattam a többieknek, hogy hazamegyek. De aztán egy ilyen terhespatológián épp lát eleget az ember ahhoz, hogy a végén már örüljön, hogy helyben van, és csak 1 emelet választ el a szülőszobától. (3 lepényleválás, és két magzatelhalás után már nem mertem volna hazamenni) A baj csak az volt, hogy sorra megszültek a bent szerzett barátnőim, és nagyon egyedül maradtam. Karácsonykor kaptunk az ebéd mellé egy szelet csomagolt, olcsó kategóriás piskótaszeletet. Hurrá. Hiába jött a férjem minden nap, (napi 100 km-t autózott, de ha kétszer jött, akkor a dupláját) nagyon egyedül éreztem magam, szóval a sírás maradt a programok közt. És Lujzi nem akart kicsit sem korábban jönni. Pedig a 38. héttől kétnaponta kaptam oxitocinos infúziót a POSE vizsgálat alkalmával, de ahhoz nem volt elég, hogy beinduljanak a méhmozgások. Egyszer azt kívántam, bárcsak hamarabb szülnék, aztán azt, inkább maradjon odabent, nehogy korán jöjjön, és elvigyék a koraszülött osztályra. (Szekszárdon a koraszülött osztály a gyermekosztályon van, amit a szülészettől úgy 500 m, és a Fő utca választ el. Tehát esély sincs arra, hogy az első napokban látogassad a gyerekedet…) Aztán eljött a nagy nap, 2010.12.31. és semmi sem történt. Este 9-kor betettem a füldugót (rettenetesen horkolt a szobatársam), és átaludtam a petárdázásokat, meg tűzijátékokat. Megbeszéltük Zozódokival, hogy legkésőbb január 2-án beindítja a szülést. Rettenetesen féltem, hogy ha túlhordom, akkor meconiumos lesz a magzatvíz, amit félrenyelhet, és akkor ugyanúgy a koraszülött osztályon köt ki Lujzi, mintha hamarabb jött volna…

És tuti megérezte, mit tervezünk. Január másodikán, hajnali fél 3-kor elfolyt a magzatvíz. Leballagtam a szülőszobára, ahol aztán befektettek egy sötét megfigyelő szobába, mondván, hogy első terhességnél nem megy az olyan gyorsan, és hogy majd délutánra meglesz a baba. Kb hajnali 3-kor kezdődtek a nagyon durva fájások, hogy azt hittem, a falat lekaparom. 3 percesek voltak, és rettenetes volt egyedül végigcsinálni. De nem akartak az éjszakás nővérkék előkészíteni, addig meg nem jöhetett be a férjem. Szóval fél 6-kor megjött a nappali műszak, és egy kedves szülésznő megcsinálta a beöntést. Addigra 2 perces, bitang erős fájásaim voltak, el se tudtam képzelni, hogy fogok én még 40 percet kibírni a wc-n. De sikerült, negyed 8-kor felfeküdtem az ágyra, és végre bejöhetett Miki, a férjem. Na, ezek után majd’ egy órát szívtam a kéjgázt (szerencsére ebben a kórházban felajánlották ezt, a fájdalmat nem tompítja, csak az agyat, de az is több, mint a semmi). És hatalmas küzdelmek után, óriási vágással az alfelemen, de 9 óra 10 perckor, szívóharang nélkül megszületett Lujzi, 3260 grammal, 57 cm-rel. Igaz, hogy az egyik doki húzta, a másik tolta, de végre kibújt. Én annyira elfáradtam, hogy a varrás közben még a lábamat sem tudtam tartani, úgy fogták ketten, a szülésznők. És 2 óra megfigyelés után se tudtam még a saját lábamra állni, annyira gyenge voltam. Aztán behozták a baba-mama szobába Lujzit, és nagyon boldog voltam. Nem érdekelt, hogy nem bírok felülni, hogy fáj a sebem odalent, vagy hogy totál fáradt voltam. Imádtam őt. Gyönyörű volt, és nyugodt. Egész bent tartózkodásunk alatt szinte soha nem sírt. Én annál többet, részben a hormonok miatt, részben pedig azért, mert a nővérkék közül egyik-másik hozzáállása rettenetes volt. Pl. kinevettek, hogy még nem tudom, hogyan kell pelust cserélni, vagy nem akarták megmutatni, hogy kell lefejni a cicit…stb. Ráadásul Lujzi a második napra besárgult, és onnantól kezdve csak enni hozták ki a kék fény alól. Tejem is csak a 3. nap estére lett, Lujzi éhes volt, és szanaszét rágcsálta a cicimet. Megváltás volt hazamenni. És szép lassan beletanultam a dolgokba. Eleinte mindig aggódtam, hogy van-e elég tejem, nem evett-e túl sokat/keveset, kibukta a tejet, az baj-e…stb. De aztán egyre ügyesebbek lettünk, én is, Lujzi is, és a férjem is. 10 hónapig szopizott, és saját magát választotta le. Egyszerűen már nem kellett neki a tej. Tápszert vagy fagyasztott anyatejet soha nem kapott, még akkor sem, amikor egy jó kis gasztroenterális betegség miatt elment a tejem. Egyszerűen nem fogadta el sem cumisüvegből a pótlást, sem kiskanálból, sehogyan sem.

1 éves múlt Lujzi, amikor ismét pozitív lett a teszt. Nagyon boldogok voltunk, mert nem akartunk túl sok időt hagyni a két gyermek érkezése közt. Amennyire végig izgultam az első várandósságomat, annyira nem volt erre idő a másodiknál. Egy éppen totyogó, egyéves mellett nem lehet. Jönni-menni kellett, cipelni, felvenni, hátifutizni, altatni, ringatni…stb. Csak azt vettem észre, hogy egyre csak nő a hasam, de nincs se keményedés, se egyéb kellemetlen „tünet”.

Aztán a 28. héten lett egy. Úgy hívják, terhességi nátha. Egyszerűen csak be van dugulva az ember orra. És nincs rá magyarázat. Sajnos én erre nagyon háklis vagyok, rettenetes éjszakáim voltak emiatt a maradék 3 hónapban. Eleinte nem használtam, csak sterimart, de az semmire se volt jó. Aztán utánajártam különböző oldalakon, hogy kinek mi a tapasztalata, van-e tényleg káros hatása az orrsprayeknek a magzatra. És a védőnőm megnyugtatása után, elkezdtem használni az egyik orrsprayt. Persze Zozódokinak nem mertem bevallani, mert Ő nem engedte. De muszáj volt. Úgy éreztem, károsabb a baba számára, ha hónapokig nem alszom, csak napi 3-4 órát, és totál stresszes vagyok, mint a sprayben lévő, elvileg helyi hatású érszűkítő. És nem is lett semmi bajunk tőle. Aztán eljött a nagy nap, és Lindus még sehol. Szerencsére, mert előző nap Lujzival rohantunk az ügyeletre fülgyulladás miatt. Még nem volt szabad szülnöm. Kellett neki az a 2 nap, hogy az anyukája még egyszer, utoljára csak vele foglalkozzon, és hogy meg tudjon gyógyulni. Legalábbis javuljon a betegsége.

Aztán 2 nappal a kiírt dátum után elhatároztam, besegítek Lindusnak. A szülésznő barátnőm adott egy receptet a bába-koktélról.(2 dl sárgabaracklé, 2 evőkanál sárgabarack lekvár, 2 evőkanál ricinusolaj, 1 evőkanál pálinka) Sokáig tanakodtam, megigyam-e. És megittam. És ahogy annak lennie kell, 3 óra múlva beindult valami. Eleinte csak keményedések, szabálytalan időközönként. Aztán olyan fájás-szerűségek jöttek 3-4 percenként, de közel sem voltak annyira erősek, mint Lujzinál. És a magzatvizem sem folyt el. Anyám már tűkön ült, hogy húzzunk már el a kórházba, mert késő lesz. De nem akartam elhinni, hogy ez már az. Mi van, ha csak jósló fájások, akkor megint befektetnek idő előtt. Arra vártam, hátha elfolyik az a fránya víz, mert akkor tuti, szülünk….de nem akart. Végül este fél 7-re értünk le, már Zozódoki is rám parancsolt, hogy induljak. Felvették az adatokat, előkészítettek. Már 2 ujjnyira nyitva voltam, úgyhogy ez már tényleg A pillanat volt. Utoljára még kimentem a folyosóra a tesómékhoz, már a kórházi hálóingben. Kicsit még viccelődtünk, nevetgéltünk. És nekem még mindig nem fájt annyira, mint korábban. Aztán 8-kor burokrepesztés. ÉS akkor éreztem megint azt a rettenetes görcsölő fájdalmat, mintha szét akarna szakadni a méhem. Meg a férjem is érezte, mert az Ő kezén vezettem le a fájdalmamat. Én se hittem el, amikor 20 perc múlva már tolófájások jöttek. De a doki sem. Nna, akkor nyomjuk. Megint rettenetesen megbirkóztunk ezzel a feladattal. Én csak kérdeztem a szülésznőt, hogy még hányat kell tolni, mindig azt mondta, még kettőt. De nem nagyon mozdult. Persze, megint szép kis vágást kaptam odalentre, és nagy nehezen, de sikerült. Már készítették össze a szívóharangot, és talán emiatt vettem még egy utolsó nagy erőt magamon, és este 8 óra 50 perckor megszületett Linda, 3200 grammal, 56 centivel. Gyönyörű volt, akkor még nagyon hasonlított a nővérére. 2 óra múlva a saját lábamon sétáltam át a szobámba. Még szépen kipakoltam a bőröndömet. A szülésznő meg csak sápítozott, hogy feküdjek már, le, mert el fogok ájulni. Mondtam neki, nyugi, jól vagyok. Mielőtt hozták Lindust, még csináltam magamnak 2 sonkás szendvicset, mert nagyon éhes voltam. Aztán végre odahozták. Ő is nagyon ügyesen tudott szopizni, már az első pillanattól kezdve. Szerencsére a 4 nap alatt nem volt szobatársam, így kettesben voltam a kisbabámmal. Hihetetlen, hogy mennyivel nyugodtabb az ember a második gyerek születésekor. Semmi streszz, semmi para. Tojtam arra, hogy megint jöttek-mentek az arrogáns nővérkék, beszólogattak, hogy mit hogyan csináljak, hogyan ne. Egyik fülemen be, a másikon ki. Már tudtam, csak az a fontos, hogy higgadt maradjak, és akkor lesz tejci, és ha a baba nem lesz éhes, akkor Ő is nyugodt lesz. És már 5 órával a szülés után beindult a tejem. És Lindus hihetetlenül nyugodt volt. Nem sárgult be, nem sírt. Én sem. Egyszer sem. A negyedik nap hazamehettünk, Lindus nemhogy fogyott volna, de 50 grammot felszedett a kórházban.

Persze, nem volt könnyű eleinte a két gyerkőccel, de beleszoktunk. Nyílván van egy kis féltékenység Lujziban, de nagyon jól kezeli. Nagyon odafigyelünk arra, hogy Vele is minél többet foglalkozzunk most, hogy már nincs egyedül. És így egész jól alakulnak a dolgok. Bár tény, hogy felváltva alszanak, hajnalban kelnek, és éjszaka is sokszor ébred mind a kettő….mégsem érzem a fáradtságot, mert annyira jó érzés két ilyen gyönyörű kislány anyukájának lenni. J

Üdv,

Lau