Kedves olvasóim!
Mielőtt a babaváró kismamák elkezdenék olvasni a következő történetet, kérem, gondoskodjanak zsebkendőről. Ha olyan helyen vannak, ahol furán veszi ki magát a sírás, akkor otthon olvassák, csendben, nyugalomban.
A már anyukák azért készítsék elő zsebkendőiket, mert annyira gyönyörű, szép és megható történet következik, ahol azt veszi észre magán az ember, hogy csak drukkol, hogy minden rendben legyen!
Jöjjön hát Gábor és Claudia szerelmének gyümölcse, Emma születéstörténete! Clau, nagyon köszönöm szépen, hogy ezt megosztottad velem, és a világgal! :)
Emma
születéstörténete
Most,
hogy közeleg Emma első születésnapja, egyre többször gondolok arra a napra,
amikor megérkezett közénk aprón, puhán, ártatlanul, és már annyiszor le akartam
írni. Hát legyen! Gabi, még egyszer köszönöm az utolsó lökést ehhez.
Péntek
volt, február 3-a, 4 nap hátra a kiírt időpontig, amit hosszú hónapok óta
nagyon vártunk. Az utolsó ctg-re mentünk be délután a szülésznőnkhöz Gáborral. Már
két hete túl voltunk az apás szülésfelkészítő jógaóránkon, egy tucat trükköt
tudtam, sétákat, légzéseket, masszázsokat, ezerrel ittam a málnalevél teát,
szedtem a homeopátiás bogyókat négynapos váltásban, mindenünk össze volt
pakolva – testben és lélekben is készen álltunk Emmára. A szülőszobára ketten
érkeztünk, mi és egy anyuka, aki velünk ellentétben már szülni jött. Velünk
minden rendben volt, ahogyan az elmúlt vizsgálatokon, most is megállapította a
szülésznőnk, Szilvi, hogy Emma még odabent jól érzi magát, de most már bármikor
elindulhat hozzánk. Amikor kijöttünk érthetetlen szomorúság telepedett rám, úgy
irigyeltem a másik anyukát, aki már tudhatta, hogy pár óra és a gyermekével
lehet. Nekem pedig újra haza kell mennem, baba nélkül. Eddig a napig sosem
voltam türelmetlen, tudtam, hogy Emma majd jön, amikor úgy érzi, eljött az idő,
de valamiért ekkor nagyon szerettem volna, ha már velünk van, láthatjuk, átölelhetjük
végre.
Ezzel
az érzéssel aludtam el aznap este és hajnalban, ahogy már többször az utolsó
hetekben, arra ébredtem, hogy görcsöl a hasam. De míg korábban midig elmúlt és
csak egyszeri alkalom volt, most újra meg újra jöttek a görcsök. Rápillantottam
az órára, 5 óra volt és 10 perccel később újra jött, aztán megint. Imádkoztam,
hogy ez Emma legyen, hogy ez legyen az a csodálatos nap, amikor anya leszek.
Így történt.
Visszaaludtam,
és mi, a tipikus korán kelő házaspár aznap reggel 9-ig aludtunk. Frissen,
erővel teli ébredtem, és újra meg újra éreztem az összehúzódásokat, nem voltak
erősek, de folyamatosan kopogtattak a pocakomon. Még mindig csak reménykedtem,
hogy ez már az, aztán 10 óra után elkezdtem figyelni, hogy milyen sűrűn jönnek,
milyen hosszan tartanak. Gábor - akinek pénteken még volt egy műtétje, de mától
szabad volt és készen állt, hogy apaszabadságra jöjjön velem hetekre – a
számítógépnél ücsörgött, én meg a kanapén írogattam a fájásokat és néztem a
napok óta jósolt havazás kezdetét. Felhívtam anyukámat, aki már
gyakorlottabbnak mondhatja magát egy szülés beindulásának felismerésében, és
menten át is jött ránkpillantani. Amikor néha már abbahagytam a fecsegést, és
vettem egy levegőt, nagyon tudományosan megállapította, itt bizony érkezni fog
a mi babánk. Szép lassan telt az idő, öt percenként érkeztek a fájások, még
mindig nem erősek, és szép lassan tényleg realizálódott bennünk, mi most szülők
leszünk, Emma végre megérkezik hozzánk. Gábor ebédet készített, én pedig
elmentem fürdeni, hajat mosni, széppé varázsolni magam a lányom tiszteletére.
Már volt, hogy 3 perc telt csak el a fájások között, és én, naiv, nagyon-nagyon
naiv elsőszülő nő, olyasmiket gondoltam fürdés közben, hogy remélem, azért
időben beérünk majd a kórházba. Nos, beértünk. Megebédeltünk, rántott
halacskát, sült krumplit és salátát készített Gábor, aki soha nem forgolódik a
konyhában (bár az elkövetkező hetekben elég nagy háztartási rutinra tett szert,
node akkor még nem), és bár az izgatottságtól nem voltam túl éhes, tudtam, hogy
ezzel a lakomával kell majd bírnom erővel az elkövetkező sok-sok órát. Mivel a
fájások szépen kopogtattak pár percenként és tartottak is fél percig már jó
ideje, felhívtam a szülésznőnket, hogy nagyon úgy néz ki, eljött az időnk.
Abban maradtunk, hogy összekészülődünk, és elindulunk, tekintve, hogy reggel
óta szép vastag hótakaróval borított lett minden, mi pedig a János kórháztól
tiszta úton is háromnegyed órás távolságra lakunk. Mindent elrendezgettünk,
felhívtuk a családjainkat, csak, hogy tudják, elkezdődött, és gondoljanak ránk,
az utolsó hiányzó szöszt is beletettük az óriási kórházi táskába, leültünk
Gáborral és közösen imádkoztunk, hogy minden rendben legyen a mi lányunkkal ma,
hogy vigyázza őt a Jóisten úgy, ahogy eddig is tette. Potyogtak a könnyeim –
nem először aznap, és nem is utoljára. Elbúcsúztam Lilikétől, behuppantunk az
autóba, és 3 órakor elindultunk a kórház felé. Nagyon lassan lehetett csak
menni, és minden gyönyörű volt a hóesésben, nagyon élveztem ezt az utat, sokkal
jobban, mint előző nap hazafelé ugyanezt.
4
órakor megérkeztünk a kórházba, feltipitopogtunk a 2. emeletre, bekopogtunk és
boldogan mondtam: alighanem szülni jöttem. Megérkezett Szilvi is, és hirtelen
minden elég valóságos lett, hálóingre öltöztem, megvizsgált (szinte semmi
tágulás), ctg-re tett (fájások jövögetnek szépen), kitöltöttük az utolsó
papírokat is, már csak orvos kellett. Ez a kérdés addigra nem nagyon
foglalkoztatott, a saját orvosunk, akihez terhesgondozásra jártam, nem volt
ott, hiszen hétvége volt. Úgy szólt az egyezségünk, hogyha bent van (és miért
ne lenne?), úgyis ő segíti világra a babánkat, ha pedig nem, akkor majd az
ügyeletes orvos. Ennek ellenére mindenki lázasan elkezdte őt hívogatni, hogy az
anyukája szülni készül, de egy idő után kiderült, hogy éppen Sárváron van, így
sajnos (tulajdonképpen az eredeti megbeszélésünk szerint) nélküle szülünk. Nem
gond.
A
legfontosabb, amire tudatosan készültem a szülésemmel kapcsolatban az volt, hogy
el tudjak fogadni bármilyen, a terveimmel ellentétes alakulást. Nagyon szeretem
megtervezni a dolgokat. Előre látni, hogy mi, hogyan történik. De nem mindent
lehet, sőt, a legfontosabb dolgokat az életben nem irányíthatjuk. A
szülésünket, a babánk születését elsősorban nem mi irányítjuk. Nekünk el kell
fogadnunk a testünk, az ő kis teste munkálkodását és erősíteni ezt. Azt hiszem,
ez maximálisan sikerült, ezért is emlékszem úgy vissza erre az egész napra,
hogy csodálatos volt.
Szóval
eldőlt, hogy az éppen ügyeletes orvos, egy türelmes, nyugodt hangú, fiatal
orvos (akit ráadásul Gábor futólag ismert az egyetemről) lesz a mi
szülészorvosunk. Szilvi gondos irányítása alatt beköltöztünk a szép, rózsaszín
falú szülőszobába (én ekkor úgy éreztem, hogy minden apró részlet, ami őrzi a
jókedvemet számít), betettük a lemezt, amit Emmának és magunknak ide
készítettem, gyenge hangulatfényt kapcsoltunk, Szilvi adagolta nekem az
összehúzódásokat serkentő homeopátiás bogyókat, én pedig a kismama jógán
tanultak szerint igyekeztem a gyermekemet lefelé csalogatni mindenféle
járással, ringatózással.
Gábor
abszolút a helyzet magaslatán állt, végig segített a biztatásával, a
nyugalmával, a sok mindennel, amit, mint kispapa megtanult a szülésfelkészítőn
és nem átallott alkalmazni sem. Nem tudtam, hogy milyen egy szülés, de azt
tudtam, hogy milyen szülést szeretnék. Természetes szülést. Olyat, ahol
biztonságban érzem magamat és a gyermekemet. Ahol támogatnak, ahol egy csoda
születik meg. Minél kevesebb külső beavatkozást. Ennek legtöbb része
megvalósult, mert végig, végig nagyon nyugodt voltam és maximális biztonságot
adtak az engem körülvevő emberek. Más részei nagyon nem, ezeket el kellett
engednem.
Telt
az idő, újabb vizsgálat, szinte semmi tágulás, fájások jönnek szépen. Nem
csüggedtem egyáltalán, Szilvi elég meggyőzően biztatott, minden remek, ennek
pont így kell haladnia, majd egy kis fürdő kicsit megsegíti a dolgot. A kismama
fórumok által rettegett, az egész szülésben a legrosszabb (mi van?) beöntésen
is túlestünk, szó szerint semmi volt az egész, majd hosszasan ücsörögtem a
forró zuhany alatt. Nagyon jólesett, ahogy jöttek a fájások, és a forró víz a
pocakomon enyhítette őket. Tényleg éreztem, hogy ezek mindegyike a kislányomat
hozza felénk. Újabb semmilyen eredményt nem hozó vizsgálat után az volt az
orvosi döntés, hogy kössenek be oxitocint. Nem örültem annak, hogy így majd
kevésbé tudok mozogni, de elfogadtam és értettem a dolgot. Az ezután következő
órák legnagyobb részét négykézláb, egy labdán ringatózva töltöttem, így voltak
legkönnyebben elviselhetőek a fájások. Ahogy egyre erősödtek, Gábor készített
muskotályzsályás forró borogatást (ez nem vált be, mert gyorsan kihűlt és
fáztam tőle), és masszírozta a derekamat (ez a végsőkig nagyon bevált), a
csípőcsontok erős nyomása fájdalomcsillapítóként hatott, nagyon áldottam Andi
nevét, aki a jógán tanította ezt. Ajánlottak epidurális érzéstelenítést, de úgy
éreztem, még bírom, jó ez így.
Valamikor
később (az időérzékem ekkor már nagyjából elveszett), miközben a labdán
vészeltem át egy fájást, elfolyt a magzatvíz. Sárga volt. Tudtam, hogy ez nem
jelent valami jót. Mekóniumos volt. Gábor szólt Szilvinek, aki továbbra is
biztatott, nagyon jól csinálom, minden rendben van. Ez rengeteget jelentett,
mert tényleg hittem, hogy ez így van. Nem tudom, pontosan milyen volt az
átmenet, de a kezdeti kislámpás, zenés magányunkból ekkorra már nagylámpás
sürgölődés lett, és az ügyeletvezető orvos is megjelent megnézni minket – az
ilyesmi sosem szerencsés, minél kevesebb orvos, annál jobb. Több órányi
oxitocin után gyakorlatilag semmit nem tágultam, Emma csak nem akart jönni. A
mélypont az volt, amikor sugárban hánytam le az ágyról, akkor egy rövid időre
gyengének éreztem magam, és olyan érzésem támadt, hogy ezt a jelenetet már
láttam egy tiniterhességes valóságshowban. Ez akkortájt volt, amikor már
lélegezni is elfelejtettem, és őszintén szólva az ekkori események
összemosódtak bennem. Arra emlékszem, hogy 11 órakor az újabb ügyeletvezetői
vizsgálat után az lett a döntés, hogy kapok egy epidurált, hátha az ellazít
(ebben reménykedtem), ha pedig nem, hát ezzel mehetek majd császárra. Őszintén,
eddig bennem fel sem merült ennek a lehetősége. Őszintén nem. Azt csak ebben a
hónapban tudtam meg Gábortól, aki azt feltétezte, hogy ezt akkor én is
hallottam, de azt hiszem én már nem sok mindent hallottam, hogy az orvos már
ekkor érezte Emma nyakán a köldökzsinórt.
Megérkezett
az aneszteziológus, egy fiatal, vidám, jófej lány. Korábban már mindent
megbeszéltünk Szilvivel, hogy hogyan kell, ha ilyesmi lenne (nyilván nem lesz
persze…), úgyhogy görbítettem a hátam, kicsit kellemetlen lehet, de igazából
megkönnyebbülés volt, hogy éppen véget ért egy fájás, és annak örültem, amíg
görbültem és ő szúrt. Gábor többször is viccesen mesélte utólag, hogy amikor
mondták, hogy ennyi volt, én annyit fűztem hozzá: Ez lószar. Nem is éreztem, az
biztos. Azt mondták vagy negyed óra, mire beáll, de amennyire emlékszem, nekem
pillanatokon belül kikapcsolt minden – már csak a gépen láthattam, hogy
összehúzódás van. Az epidurál sem hozott csodát, a magzatvíz továbbra is
mekóniumos volt, Emma szívhangja is furcsaságot mutatott, jött az ekkor már
elkerülhetetlen: beleegyezek-e a császármetszésbe. Nyilván beleegyezek, oda sem
néztem, csak ráfirkantottam a papírra. Gyorsan megkérdeztem Gábortól, amit már
százszor aznap és a kilenc hónap alatt: Ugye, minden rendben lesz?
Megnyugtatott, hogy persze, hiszen tudom, hogy ez semmi, gyorsan megleszünk.
Nem fog fájni, amit kaptam, az jó cucc. Ez nagyon megmaradt bennem. Ennek a
biztonságával néztem szembe mindazzal, mi ezután jött, mégpedig nagyon gyorsan,
mert innentől kezdve percek múlva a szomszédban voltam a műtőben, sajnos Gábor
nélkül, aki nagyon megható módon szomorkodott, hogy nem jöhetett be, ahogyan
azt előtte beszéltük. Végül a műtő előtti folyosón állt, ahonnan, bár én nem
láttam (ott fekve, nyilván nem), ő ránklátott, és Szilvi közvetített közöttünk.
Szilvi még ekkor is nagy nyugalmat hozott nekem, tudom, 5-10 perc és meg lesz
Emma, utána ő viszi ki Gábornak, semmit ne aggódjak. Aztán ott állt egy a
sarokban törölközőkkel a kezében, Emmára várva. Nagyon megnyugtató volt a
látványa.
Az
aneszteziológus lány a fejem mellett ült, hideg üvegcséket tett a hasamra, hogy
érzem-e, nem, semmit, igazából azt sem tudtam, mire kérdezi, de én semmit,
semmit nem éreztem. Később, míg írogatta a vérnyomásomat, olyasmiket kérdezett,
hogy mi lesz a neve, ha lány lesz, mondtam, Emma, na és, ha fiú, hát bizony fiú
nevünk az nincsen, hiszen egyszer azt mondták, hogy lány, és mi azóta csak
Emmácskát várjuk. Meg, hogy lesz-e saját szobája, vettünk-e neki sok ruhácskát,
milyen színűeket. Válaszolgattam, nagyon jól esett mindez, és míg a Hello
Kittys tollát néztem, mint egy újabb bizalmasomat, megkérdeztem, hogy minden
rendben van-e, elkezdték-e már. Azt mondta, igen, már látom a fejét.
Megdöbbentem teljesen. Mi? A fejét? Semmit sem éreztem, és alig bírtam elhinni,
hogy én itt fekszem mozdulatlan pár perce, és ő már látja a gyermekem fejét.
Azt mondta, most majd érezhetek valami kellemetlen nyomást a mellkasomnál, de
nem éreztem semmit, és a következő pillanatban felsírt a mi babánk. 23 óra 31
perckor. Na, Emma lett? Kérdezte az orvosokat. Igen, kicsi lány, ő az, Emma.
Olyan volt, mintha nagyon távolról sírna, egészen édes, nagyon csecsemős hangon
sírt, nekem pedig ömleni kezdtek a könnyeim. Olyan hihetetlen boldogság volt
hallani őt, itt van, ő maga egészben, itt van. A következő pillanatban Szilvi
kivitte az üvegfal mögé, bebugyolálni, megmérni, cseppenteni, majd visszahozta
hozzám, hogy megnézhessem őt, megpuszilhassam őt. Gyönyörű volt, göndör,
magzatmázas hajacskája, rózsaszín kis bőre volt, és a miénk volt. 3350 gramm,
57 centiméter. Az orvosok olyanokat mondtak, hogy topmodell lesz, mert olyan
hosszú és vékony lányka, és, hogy Sütő Enikő modelliskolájába fogom adni.
Ezután Emmát kivitték Gábornak. Ezután lettem csak igazán türelmetlen, úgy
szerettem volna én is velük lenni, de tudtam, hogy minden rendben van így, apa
és lánya együtt, s hamarosan mindhárman. Nagyon vártam, hogy teljenek a percek,
az órát néztem, és pár szót beszélgettem az aneszteziológussal. Aztán elkezdtem
fázni, nagyon fázni, annyira hogy hamarosan már melegvizes kesztyűket hoztak a
tenyereimbe, hogy melegítsenek, de remegtem piszkosul, az orvosok meg olyanokat
kérdeztek, hogy mi az, vicceket mesélsz neki, hogy így remeg? Akkor ezt nehezen
éltem meg, mert így még nem fáztam soha, de eltelt egy fél óra, és az orvosok
gratuláltak a lányomhoz, engem betakargattak, áttettek egy görgős ágyra, és
kitoltak, Emmához, Gáborhoz, hát ennyi, kész. Borzalmasan boldog voltam.
Másnap
tudtam meg, hogy a köldökzsinór rá volt tekeredve Emmára, egyszer a kis
nyakára, egyszer pedig keresztbe, a hóna alatt, mint egy biztonsági öv, s ez
nem engedte őt mozdulni lefelé.
Bevittek
egy kétágyas szobába, lefektettek, jött Gábor és Emma, drága Emma, ott voltunk
hárman, egyszerűen hihetetlen volt. Megfogtam őt kicsit, Szilvi segített, hogy
annak ellenére, hogy nem tudok moccanni sem, tudjon szopizni, és ott,
fölémlógatva az én kicsiny lányom elkezdett szopikázni. Ez a lelkesedése a mai
napig nem hagyott alább. Miután megszeretgettük egymást mindhárman, Emmát
reggelig elvitte Szilvi a csecsemőosztályra, Gábor pedig hajnalai 1 után
hazaindult azzal, hogy reggelre itt lesz. Hozzám pedig jött egy nővér
gyógyszert kötött be, lázat mért, és egész éjjel ez ismétlődött jó párszor.
Mondták, hogy reggel 8-kor jönnek majd felkelteni. Nem bírtam aludni, csak a
Gábor által készített képeket nézegettem a telefonomon, újra gondoltam a nap
eseményeit, és vártam a reggelt. Semmilyen fájdalmam nem volt, igazából akkor
nem is úgy gondoltam magamra, mint akinek egy műtétje volt.
Mire
elérkezett a keltés már megismerkedtem a szobatársammal és annak az Emmánál
három nappal idősebb kislányával, és készen álltam, hogy szaladjak a
sajátomért. Elég meglepő volt, ami ezután következett. Nem készültem császárra,
nagyon nem. Utána sem néztem, hogy mi jöhet ezután, így nem tudtam, hogy nem az
lesz, hogy én felpattanok az ágyból és boldogan suhanok a boldog babámmal (bár
egyikünk boldogságával sem volt gond szerencsére, így tulajdonképpen csak a
suhanás maradt el). Szerencsére nem emlékszem már pontosan arra, hogy milyen
érzés, milyen nehézség volt a mozgás az első órákban, az első napokban – nagyon
bölcsen működik egy anyai test és elme. Mindenesetre a nővér azt mondta, álljak
fel az ágyam mellé és sétáljak el a szoba túloldalán lévő mosdókagylóig.
Rendben, de nem ment, egyszerűen nem ment, nem tudtam felülni. Mivel nem én
voltam az első császárral szült anyuka a történelmében, nem törődött azzal,
hogy ez most számomra lehetetlen küldetés, és rámparancsolt, hogy de, most, egyedül.
Valahogy, így-úgy támaszkodva felkeltem, elsétáltam a lehetetlenig, kicsit
összeszedtem magam, és hamarosan megjött Gábor, aztán hozta Emmát a
csecsemőosztályról, aki még annál is szebb, kedvesebb és apróbb volt, mint
amilyenre emlékeztem. Ezen az első napon óriási segítségemre volt Gábor, mivel
egyedül nem tudtam felkelni, de igazából még az ágyban felülni sem. Ő tette
tisztába Emmát, ő adta az ölembe, hogy hozzám bújhasson, hogy szopizhasson, ő
tette be az ágyikójába, amikor elaludt. Csak ültünk és néztük őt egész nap –
illetve engedtük, hogy a családunk, a nagy-nagy családunk, aminek minden tagja
nagyon várta az első unokát, unokahúgot, dédunokát is megnézhesse őt végre.
Este fürdetésre is Gábor vitte be a csecsemőosztályra Emmát, és megszakadt a szívem,
hogy nem lehet velem, de ekkor még nem tudtam róla megfelelően gondoskodni, nem
tudtam felpattanni az ágyból hozzá, így könnyek között, de jó éjszakát kívántam
neki, ahogyan Gábornak is, aki az egész napos támogatásom és szórakoztatásom
után hazament. Ekkor már elég fáradt voltam ahhoz, hogy elaludjak, és csak azt
kívántam, hogy másnap reggel saját erőmből felkelhessek.
Így
is lett, reggel, ha nem is könnyedén, de felkeltem, elmentem a fürdőszobáig
egyedül, majd az ágyam szélén ültem és vártam, hogy mehessek végre a lányomért
egyedül. Elcsoszogtam a folyosó végén lévő csecsemőosztályra, és a kis kocsik
közt megpillantottam a Váradi Emma feliratút, amelyikben az én kis angyalom
szuszogott. És ekkor, ezen a második napon kezdődött meg a mi elválaszthatatlan
anya-lánya életünk, mert ekkor már magam tudtam őt hozni-vinni, etetni, és ezen
a napon, amikor a szobámból hazament az anyatársam, így csak a miénk lett a
hátralévő két napra, Emma már velem aludt, és én borzasztó büszke voltam
magamra, amiért egy törékeny manót egyedül gondozgatok, és borzasztó büszke
voltam Emmára, amiért az esti fürdetés után édesdeden elaludt és csak éjfélkor
ébredt fel szopizni kicsit. Anya lettem. Csodálatos volt és máig az, minden
nap. Sokszor nehéz, de úgy érzem, sosem voltam ilyen boldog, kerek ember, mint
azóta, hogy Gáborral megszületett a gyermekünk.
A
kórházban négy napot töltöttünk, ezalatt velem és Emmával mindenki gondos és
segítőkész volt, mindkét hozzánk tartozó orvos rendszeresen ránknézett - igazából
velem semmi gond nem volt, nem voltak fájdalmaim vagy lázam, a második naptól
nem kértem fájdalomcsillapítót sem. Azon kívül, hogy nagyon nehezen mozogtam
(és még legalább 3 hétig nem tudtam nevetni egy jóízűt, mert égtelenül fájt
tőle a hasam, szegény Gábor egy hónapig nem viccelődhetett), semmi panaszom nem
volt. Emma is szerencsés kicsi manó volt, sokat ölelgettük, jókat aludt, a
legelejétől ügyesen szopizott. A szoptatásnak elég magabiztosan fogtam neki,
két kedves szoptatási tanácsadó ismerősön ellátott mindenféle jó tanácsokkal
még pocakosan, a kórházban pedig Szilvi segített mindenben. A harmadik napon
meg is indult a tej, mire hazajöttünk már csak annyi dolgom volt, hogy amikor
csak szeretné, mindig cicire tegyem Emmát. A csecsemőosztályon is kedvesek
voltak velünk, ha vittem fürdetni vagy mentem érte mindig úgy szólították őt,
Emmácska, és ez nekem különösen kedves volt. Összességében a bent töltött napok
nagy biztonságot nyújtottak, ha újra választanék, szívesen választanám újra
ugyanezt, de nagyon jó volt hazatérni szerdán az otthonunkba, mint egy új,
igazi család, hogy elkezdhessük életünk legnagyobb kalandját: a szülőséget.
Pár
nap múlva egy éves lesz Emma. Az az apró, törékeny kis baba, aki naphosszat
csak aludt, és mit sem tudott önmagáról ma szalad, pakol, magyaráz, ha valami
nem tetszik neki rámnéz, fancsali kis fejet vág, és azt mondja nem, az apjának
édesen integet és mondogatja, papa, ha meglát, hozzám szalad és egy puszit nyom
az arcomra. Eltelt egy év. Pedig olyan, mintha tegnap lett volna, amikor a lányom
született és, ha lehetne, holnap újra csinálnám az egészet.
Claudia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése