Saját szülésem története - kislányom születése

CSÁSZÁR

Tulajdonképpen amióta az eszemet tudom, már beletörődtem abba, hogy császárral szülhetek csak. Több oka is van ennek, és a listának csak a legalján kullog az az ok, hogy kényelem. Akiknek erős a szemüvege, azoknál az orvosok nem szeretik vállalni a kockázatot, főleg amióta mindenki mindenkit perel. Tehát a szemüvegem erős, és világéletemben fájt a fejem felüléseknél és különböző megerőltetéseknél. Utólag megtudtam, hogy a szemfenék és szemgödör állapota adhat a szemészeknek annyi felvilágosítást, hogy a kismamát engedjék-e természetesen szülni vagy pedig nem.

Nos, miután nekem megadatott egy -6os és -8as szemüveg, és az orvos ecsetelte, hogy a baba kinyomása miatti erőlködés miatt megvan az esélye, hogy megvakulhatok, nem gondolkoztunk sokat. Megmondom őszintén, valahol örültem is ennek. Legalább ezen nem kell izgulni, hogy azt az égedelem szülési fájdalmat hogyan fogom túlélni. Egyetlen egy dolog miatt voltam szomorú: mi lesz az én 4 gyerekes tervemmel, hiszen az orvosok általában 3 császárt vállalnak biztosan. Nyilván van olyan is, aki többet vállal, de akkor már nagyobb a kockázat. Anyu mindig Victoria Beckhammel szokott nyugtatni, hogy nála is megvolt a 4, és fórumokon már 5-öt, sőt 6-ot is olvastam, úgyhogy reméljük, hogy pár éven belül fejlődik annyira az orvostudomány, hogy megvalósíthatjuk a nagy családos álmainkat. Ádámnak elég lenne a 3, de én valamiért akarok egy késői, negyedik szerelemgyereket. Amolyan, nem is számítottuk, hogy újra összejön gyereket. :) Még van pár évem meggyőzni, szerintem menni fog! :)

Tehát a papír a kezemben volt, mely igazolta, hogy "jogosan" mentem császárra, nem pedig merő divatból.

MEDDIG DOLGOZTAM

A szülés így időzített lett, amolyan luxus helyzetben voltam, a munkahelyemen pénteken volt az utolsó napom, szerdán szültem. Magyarán végig dolgoztam. És ezen mindenki kiakadt. Legalábbis a régebbi születésűek, vagy a sosem szültek. Hogy miért nem vagy otthon? Miért nem relaxálsz (?), mi van, ha ez... mi van ha az... Úgyhogy a végén már majdnem legyártottam egy pólót azzal a felirattal, hogy "Igen, végig dolgozom. Nem, ne sajnálj. Jól vagyok." Azért közel sem volt olyan "hosszúkás dinnye fektetve" hasam, hogy alám kelljen tenniük a munkatársaimnak a kezüket, hogy elkapják a babát. Haha, jó vicc. Mint már korábbi posztokban említettem, mi terhességi cukorbetegek lettünk (GDM), és ezért a szigorú diéta folyományaként nem szedtem fel annyit, nem volt nagy a baba sem. Magyarán a hasam sem. Nem is süllyedt le, mint ahogy a szülést megelőző pár napban kinéznek azok a pocik, ahol a baba már beparkol a szülőcsatornába, hogy aztán meginduljon a szülés.

Szóval kérdések kereszttüzében álltam állandóan, és tudjátok mi volt a válaszom: első baba, egészséges vagyok, ő is az, komplikációmentes a terhesség, nem veszélyeztetett. Ülő munkám van, (a szemetest felfordítva lábat tudtam pihentetni. Itt megköszönném a future fm takarítócsapnak, hogy a kis post itemet olvasva, végig nem bántották a felfordított szemetesemet. :) Szóval ülő munka, nincs sok hívás, abszolút Hawaii van, a munkahelyem biztosít szűrt, nagy palackos vizet, van itt tea, hozattam annakidején még ebédet is. Meleg van, fűtenek (volt, hogy egyik reggel elromlott a rendszer, és erre csak nekem idehoztak egy elektromos radiátort), mindenki vigyáz rám és tekintettel van a cukorbetegségre, a sok sétára, a néha el-elhúzódó ebédszünetre. Ezek után otthon beleunnék az összes létező sorozatba, és nem lenne egészséges egyedül a terheshormonokkal átítatott sötét gondolataimmal lennem és azt várva, Ádám mikor ér már haza. Köszönöm nem. Ja, és vagyok olyan szerencsés, hogy a főnököm a munkatársaimmal megegyezve odaadta nekem az állandó beosztást (8-17), ami történetesen megegyezik Ádáméval, aki a munkahelyemről látótávolságra dolgozik, és mivel egyszerre kezdünk-végzünk, mindig hozott-vitt kocsival, ha már egyszer Pomáz város öreg köveit koptatjuk. S a közelség miatt a kórházba is azonnal el tudott volna vinni, bármi történik. Ilyen feltételek mellett miért akartam volna otthon ücsörögni?? És nem mellesleg, nem vagyok az az inaktív ember. Nekem kell, hogy emberek között legyek, hogy mindig csináljak valamit, és erre az iroda és a fent említett feltételek tökéletesen megfeleltek, különben egyedül begolyóztam volna. Halkan megjegyzem, hogy ha korábban mentem volna szülési szabadásgra, akkor vagy táppénzen lettem volna, ami egy szép kis megcsapolása a fizetésnek, vagy pedig a TGYÁS-t kezdtem volna meg előbb - de ez nekem nem volt érdekem, mert az volt a lényeg, hogy ez minél jobban kihúzódjon. 

Így hát pénteken elbúcsúztattak a munkatársaim, a közvetlenektől még cukormentes gyümölcstortát is kaptam! Wow! :) Fura érzésekkel köszöntem el a recisektől és hagytam el az épületet. Tudtam, hogy fél évig nem jövök ide vissza. Hétfőn, azaz július 2-án kezdődött a TGYÁS-om. Ekkor volt ugyanis az utolsó vizsgálat, már a 39. hetet is megkezdtem. Az ultrahang minden jót mutatott, mondjuk dokim megjegyezte, hogy elég pöttöm ez a gyermek - 2,5 kg-t jósolt a gép 2 nappal a szülés előtt. Nem inkubátor-kicsi, hanem csak nem olyan óriásbaba, mivel a CH szegény diéta megóvta a gyermeket a túlsúlytól.

Szóval az adatok rendben, kérdés, hogy mikor szüljek? Szerdán (4-én) vagy pénteken (6-án)? Mondom, hát, amilyen korán csak lehet.  4-én!! (mondja valaki, hogy még benntartotta volna MIUTÁN betöltötte a 39. hetet...)

ELŐKÉSZÜLETEK

Szerda reggel 6 órára, éhgyomorra kellett menni a kórházba.

Tudtuk, hogy a műtét 8-kor fog megkezdődni, ugye epidurállal kezdünk és ha eléggé elzsibbadtam, akkor showtime! :) Egy teljes mértékű - talán túl részletes -  felvilágosítást kaptam, hogy 1 óra nagyjából a műtét, és olyan 10 perc múlva lesz meg  a gyerek. Hatra rendeltek minket  oda, de addig még sok minden tennivaló volt, mint pl.: papírmunka, átöltözés hálóingbe. Felmentünk a 3. emeletre, kérdezték mit szeretnénk. Mondtam, hogy szülni jöttünk. (lehet, hogy már kicsit sok a többesszám. :):):)

Az intim tájékon külön kérték (igen, meg mertem kérdezni, nagyon közvetlen volt minden), hogy ne maszatoljunk bele, mert ők "frissen" szedik le, és akkor tuti nincs elfertőződés. Így hát ezen is túlvoltunk, aztán lezuhanyoztam, majd kb. úgy eltelt a nagy izgalomban meg mindenben az idő, hogy elkezdtem már érezni, hogy ez itt már komoly. :) Kaptam egy kék kis szatyrot (?), amit fel kellett venni a lábamra. Ádám is kapott egy kék műtősruhát és szintén kék szatyrot a cipőjére.

Mivel a császár egy műtét, így nincs az, mint a filmekben, hogy 36 családtag körbeállja az embert. Viszont férjem a külső részben várhatta a gyermeket, ide mást nem engedtek be. Szóval én a műtőben, Ádám  eggyel kijjebb, a leendő nagyszülők pedig a folyosón. Ádámról tudni kell, hogy úgy ámblokk kész van a kórházaktól, tűtől, vérvételtől. Amikor még csak terveztem terhes lenni, úgy képzeltem a szülést, mint a filmekben, hogy ott van a fejem felett a párom és a vizes zsebkendőt cserélgeti a homlokomon, én meg fújtatok. Nos, elég korán jelezte nekem, hogy ő nem akar apás szülést, aminek persze nem örültem. Aztán ahogy telt az idő, beletörődtem. Ráadásul Ádám már többször elájult szuriktól, vérvételtől, így elképzeltem, hogy ott nekem eldől, hát tuti sík ideg lettem volna, ugyanis nem viselek jól olyan helyzetet, ahol ájult emberek közt kell lenni. És a végső lökés: császárnál nem is lehet ott. Így nem kellett emiatt több álmatlan éjszakát végigvészelnünk. :)

Megmutatták melyik lesz az én szobám, mentünk Ádámmal a 3.-on, sírás és bömbölés mindenfelé. Sose felejtem el, hogy ránéztem és kérdeztem: ilyen pici babák már sírnak? (jól van na, abba lehet hagyni a röhögést, kezdő szülő voltam) A szobám 2 ágyas. Van szobatársam, de jó. Úristen, de kicsi gyereket fog. Hány centi? 56. Úristen, de pici. Mondom neki, hogy szoknom kell a méretét, mert nekem is nagyon kicsit jósoltak az ultrahang alapján. És hány kilósan született? 3,2. Úristen, nagyon kicsi. Ekkor elköszöntem, hogy megyek szülni, majd jövök. :) Úgy pörögtem, mint egy úgyhagyott búgócsiga.

A műtét előtt, már egy idegeneknek belépni tilos szobába fektettek be, ez egy fehér, steril szoba, innen megy minden szülőnő a "vesztőhelyre" és ide jön mindig vissza, a szülés után, és marad itt a párjával még pár óráig a szülést követően. Nagyon fontosnak tartotta a kórház a csakis anyuka-apuka-gyermek közti azonnali kötődés elősegítését, itt senki nem zargatott minket, megismerhettük a babánkat.

A borotva, zuhany után jött a beöntés, amitől megmondom őszintén, féltem. Egy teljesen egészséges - én ilyet még nem kaptam, milyen érzés?; az ott mi a kezedben?, fog fájni?; most már bent van?, végeztünk?; csak ennyi volt?  - félelem volt bennem. Ekkor már nagyon bennem volt a drukk, állandóan az lebegett a szemem előtt, hogy úristen, nemsokára foghatom a kislányomat. Miután a kulcsszó, miszerint nem fog fájni elhangzott, én ledőltem, lazítottam (kérték), és 100%-os bizalmam nem is foszlott semmivé, tényleg nem fájt. Vizet kaptam oda. No, viszont egy pár pillanat múlva már mehettem is pisilni. Úgy emlékszem, hogy itt szabad lábon el is kellett mennem a wc-re. Akkor kellett csak visszamennem, ha "minden kijött". Már a beöntés után jeleztem, hogy éhgyomorra vagyok, még csak vizet se ittam, úgyhogy nem lesz majd semmi, de azért mégiscsak elküldtek wc-re. Jól is tették. :) Így visszacsoszogtam abban a zacskós cipőben és egyre inkább kezdett bennem nőni a feszültség.

Ekkor következett egy újabb gombóctermelődés, mert életemben először kaptam katétert. Ettől pedig be voltam tojva. Nos, hogy is fogalmazzak? Aki volt már valaha férfival, az kábé hasonlót érzékel. Úgyhogy köszönöm szépen, újabb izzadságcseppek távoztak a homlokomról, újabb felesleges aggódás.

SZÜLÉS/CSÁSZÁR

Viszont most már tényleg jogosan aggódhattam, mert úristen, nemsoká a kezemben lesz a kislányom!! Bementem a műtőbe, a saját lábamon ugyebár. A kézfejembe bele volt ekkor már szúrva valami istentelenül hosszú tű (egy pár centit tuti láttam átlátszódni), Ádám most mondja, hogy ennek kanül volt a neve. :) Köszi!! Nos, azon keresztül adtak oxitocint vagy bármilyen szükséges dolgot.

Fel kellett ülnöm arra az irdatlanul magas műtőágyra. Köszi, azért itt egy nagy dinnye a hasamban, mégis hogy üljek oda fel? Így persze jót bénáztam is. A hálóingemet azt hiszem eltávolították, de már nem esküszöm meg rá. De letakartak. A műtő hideg volt. Megjegyeztem, hogy fehér csempék voltak, fekete fugával. Hölgyem, üljön fel az epidurál miatt. Oké, ülök. Görbítse be a hátát. Rendben. Nem elég. Így nem tudom magába beleszúrni, és rossz helyre fog menni, és akkor blablabla (innentől kizártam őt). Ez fájni fog? Neeem. Belémszúrta. Na, persze, hogy éreztem. Mit ne mondjak. Jól van, túl vagyok rajta. Aztán nemsoká megint lefektettek. A nevén nem megnevezett, de az előző párbeszéddel megegyező hölgyemény újabb támadásba lendül a jókedvem ellen. Érzi már, hogy zsibbad? Én meg jól megrágtam a válaszom (végülis ha tévedek, úgy vágnak belém, hogy érzem!!!), és diplomatikusan közöltem, hogy még nem. Eltelik 20 másodperc. Na és most? Mondom, még nem. Elkezdett ciccegni. (ugye, álom ilyen ember, amikor olyan ideges vagy a szülés miatt, és még ennyire se törődnek a lelkivilágodal). Mondtam, teljesen udvariasan, hogy itt a lábamnál már érzem, hogy zsibbad. Erre elkezd nyomkodni. Éreztem. Nem tetszett neki. Megint 20 másodperc. És ez így ment addig, míg végre 100%-osan biztos lettem abban, hogy jól van, most már tényleg elzsibbadt. Még valamit be is szólt, amire nem emlékszem.

Közben már a hasam teljesen elszeparálták, egy szép zöld anyag elzárt minden olyan képtől, ami életem végéig üldözne és rémálmokat okozna. Fekszem. Nem éreztem semmit, 1-2 mozdulatot csak. Doktor úr megszólal: "Már itt is van és csodaszép". Sírás. Úristen. Akkor már tényleg felvágtak! ( :) ) Kiviszik, már kintről jön a sírás. Nem is kicsit. Egyszer csak odahoznak mellém egy bebugyolált, rózsaszín arcú, csodaszép, nembéka (Ádámmal van egy elméletünk, miszerint minden újszülött még béka) gyermeket. És akkor estem szerelembe a világ legszebb kisbabájával, odatették a mellkas és nyak közti részre, mondja Hölgy, hogy fogjam meg. Ott szuszogott a kezemben, sírva hozták be, de azonnal elhallgatott. Ott volt egy kicsit, majd odaemeltem a kis homlokához a számat  és nagyon gyengéden megpusziltam. Nagyon édes illata volt!

Elviszik. Sírok. Hölgy: most meg miért sír? Erre én: megszü-lh-etett a- a kis-hlányom. Ugy-he milyen szh-ép?
Hölgy: nekem mind ugyanolyan. (no comment)

Szóval elvitték a gyermeket, következik a rendrakás. Kérdezem Hölgyet, hogy most mit csinálnak. Sajnos tisztán emlékeztem a tájékoztatón elhangzottakra, miszerint még vagy fél óra hátravan, míg letelik az egy óra. Kérdeztem Hölgytől, hány óra, és azt mondta, hogy nem kell tudnom. Meg állandóan szóval akartam tartani, hogy haladjon az idő, de ő természetesen nem akart beszélgetni. Megjegyzem, nem kicsit folyt rólam a víz, kicsit hányingert is éreztem, utáltam, hogy nem tudom, mi történik velem, mert Hölgy persze csak úgy beszélt velem, mint egy ötévessel. Mondja, 5 perc és vége. Ti bevennétek? Aztán telt az idő, tudom, hogy telt, mert tudom, na. Mondom, mennyi idő még? Mondja, 5 perc. Mondom, előbb is 5 percet mondott. És akkor itt már kezdtem nagyon ideges lenni. Elkezdtem érezni, amit csinálnak, hogy ide-oda tuszkolják és pakolgatják a belső szerveimet, már tényleg fájt. Az a kiszolgáltatottság, amit éreztem, mixelve a nem ideillő hozzáállással nálam fizikai tüneteket produkált. Közben persze nyomták belém az oxitocint, ami külön dolgozott bennem, és elkezdtem remegni, meg félni, mint amikor istenigazából felidegesítetitek magatokat, és már-már zihálva beszéltek, mert féltek, és csak egy nyamvadt semmi baj, nincsen semmi gond mondat kéne, ami visszahozna a normál állapotba, és elkezdenél megnyugodni. De nem, Hölgy nem ilyen. Minden tökéletes lett volna, csak ez az egyetlenegy élmény rondított bele a dolgokba! A doktor fantaszitkus volt, mindenki abszolút mesterfokú munkát végzett, mert a sebemből semmi nem látszik szinte.

KÉSZ VAGYUNK

Kész vagyunk. Áttesz egy segédpasi az ágyra. Lóg belőlem ugye katéter, még azért zsibbadt minden lent, ami nagyon furcsa érzés volt. Tolnak. Látom a plafont. Bekerültünk abba a fehér szobába, az őrzőbe, hívjuk így. Ott van Ádám! Megcsókol! Milyen volt? Erre én lesajnálóan néztem, még mindig szaggatottan vettem a levegőt. Nekiállok panaszkodni Hölgyről. Remegek, kellett vagy negyedóra, míg elkezdtem megnyugodni. Ott a kicsi. Mondta, már csinált róla x fotót, és hogy látták már a szülei és gyönyörű. Idehozod? Persze. Idehozta. Jesszus, volt rajta vagy 30 réteg ruha. Rózsaszín kissapival. Még rajta van egy kicsit a magzatmáz a homloka tetején. De szép. Hallottam, hogy sírt, de aztán csendben lett, ahogy ott voltam mellette. És most itt van. Most tudom csak megnézni. Még nem nyitja ki a szemét. Igen, néha 1-1 pillanatra el lehetett kapni, kék szeme volt. Úristen, de szép. Nem fázik? Oké, becsukom az ablakot.

Jött egy nővérke, hogy szoptatni kéne, próbáljuk meg. Meglátta a tejtározókat, egyből mondta, Gabi, ugye hozott bimbóvédőt? :):):):):) Igen, persze, x bőrönd alján van. Jó, akkor próbáljuk meg így. Csűrte-csavarta, nem kicsit fájt, odatette a gyermeket, akit egyáltalán nem érdekelt a dolog. Oké, nem megy. Majd később. Nyugi, nincs baj, menni fog.

Telik az idő, ismerkedünk a kisasszonnyal, a szopit itt már nem próbáltuk többször, átkoztam magam, hogy miért van a bimbóvédő a szobában. Néha sírt, de nagyon nyugodt volt. Egy pár óra elteltével jön egy újabb kékruhás, hogy áttesz a kocsira (mármint ilyen ágyra, aminek kereke van). Mondom jó. Fel kéne ülni, mondja. Oké, próbálok. És akkor itt hasított belém a fájdalom. Visszakoztam. Baszki, nagyon fáj. Mondja, hogy fogjam meg a nyakát, aztán a következő mondata, hogy megfojtom. Mondom, de iszonyatosan fáj. És mint ahogy egy papírt körömmel félbehajtasz, ugyanolyan harmonika módon kerültem én is a levegőbe, majd a "kocsira". Elsírtam magam, ez %!%%%%-ul fáj. Tolnak, csörög a kerék, átmentünk egy küszöbön, még egy küszöb. A szobában vagyunk. Áttesznek. Megint lecsesz, hogy ne tépjem le róla a pólót és hogy megfojtom. Én meg csak sziszegek, mint állat, hogy anyám, ez %%%%ul fáj.

Ebédet nem kaptam, talán vacsira egy kis háztartási kekszet. Ádám jó sokáig maradt, egész nap csak gyönyörködtünk a bébinkben és próbáltam túlélni azt a sok kör oxitocint, amit még kaptam a kanülön beszúrt infúzión keresztül. Ráadásul napi 3x szurit is kaptunk. Volt választási lehetőség is. Lol, vagy popsiba, vagy vállba. Meglepően a vállat választottam. Ezek a szurik vérhígítók voltak, mert a nem mozgástól (azt hiszem más ok nem volt) még bármikor felléphet egy vérrög képződésének vagy trombózisnak a lehetősége, és ezeket a szurikat ezért kötelezték. (Amikor hazamentünk, kaptunk szépen egy receptet 20 tűre.)

Teltek a percek, és az ágyamba költözött egyre több használati dolog, mert természetesen felállni nem tudtam. A műtét reggel volt, így este 6 körül jött a nővérke, hogy fel kéne állni és megyünk zuhanyozni. Nem ferdítek, ha mondom, hogy fél órát várt rám. Nagyon türelmes volt. Nos, a hasam fájt, mármint a seb, mégiscsak ma műtöttek. Fekszem háton. Mondta a nővérke, hogy az lenne a legjobb módja a felülésnek, ha előbb oldalamra fordulok, majd a bal kezemet magam alá téve szép lassan feltolom magam a kezemmel. Onnantól a lábamat is húzhatom magammal, majd a térdek behajlítva, láb lelóg a föld felé, és csak előre kéne húzni magam és a papucsban felállni. Ez a mozdulat bármelyik embernek 2 másodperc lenne, de a teljes mozdulatsor lejátszódik ilyenkor egy olyan emberben, akinek fájdalmai vannak. Próbáltam hát felállni, megtörtént. Iszonyatosan fájt. Görbültem, mint a kérdőjel. Mondta nővérke, hogy emeljem meg egy kicsit a hasam (természetesen egy széles tapasz volt rajta), és akkor sokkal jobb lesz. És tényleg az lett. Már-már ki is tudtam húzni magam. Zuhanyoztunk, a nővérke mindenben segített. Ez aztán az ellátás, nagyon hálás voltam.

A lábadozás nekem sokáig tartott. Ott töltött 5 napom alatt még kaptam 3 szobatársat, és mindenkit egyenesen a műtőből hoztak, tehát nem a zsibbadás után tették át a rendes ágyára, hanem még zsibbadtan. Így senki az ég világon nem érezte azt, hogy a friss sebe mentén hajtogatják, csakis én. :(

A 3. napon már egész örültem, hogy csoszogás nélkül eljutok wc-re, tusolóba, és kezdtem többet mozogni, mert a nővérek azt mondták, hogy ez egy olyan ördögi kör, hogy ha mozgok, akkor egyre kevésbé fog fájni a járás. Persze, ha már egyszer végre kikászálódtam az ágyból, alig akartam visszaülni  és elintéztem minden dolgot (ebéd, telefonhívások, és bármit ami mászkálással járt), és csak akkor ültem le, amikor tudtam, hogy egy jó ideig nem állok fel. De persze mindig volt valami, és kedves szobatársam nem egyszer felállt odavinni nekem egy újságot, vagy bármit, ami akkor kellett. Ő 3 nappal előttem szült, így már simán ment - (vett magának hasleszorítót, ami sokat jelentett a gyors gyógyulásában). Ugyanúgy túlesett minden pici szenvedésen, mint én, ezért rendkívül megértő és segítőkész volt. Ha nem lett volna szobatársam, akkor nem is tudom, mi lett volna velem!!

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a gyerekemet kb 2 napig nem tudtam ellátni. Minden reggel betolták a nővérek a babákat a szobákba, mind visított és nem egyszer mondtam, hogy na, jön az én lányom, de azt az ordító kisembert tovább tolták a mi ajtónkon. És akkor jön egy csöndes kis szuszogi, ő volt az enyém. Nem kicsit voltam büszke!! :) Odatolták az ágyam mellé a kis kocsit, amiben a pöttöm volt a légzésfigyelővel.

Ráadtak tündéri rózsaszín ruhácskákat és csak néztem, hogy milyen tündér ez a gyerek. :)
Negyedik napra már csak nagyon gyenge kérdőjelformát mutatott a hátam, már a rokonok is mondták, hogy jobban nézek ki.

A szoptatáshoz kaptunk a kórháztól egy szopipárnát, ilyen derékban megkötőset és azzal próbálkoztunk. Volt, hogy éreztem, hogy talán most ráérzett a baba a mikéntjére, de inkább nem. És ezt nem is várták el, hiszen 1-2 napig simán teljesen normális lehet, ha nem jön még az anyának tej.

Fejőgépet biztosítottak, így legalább azt megtudtam, hogy tej az van. A nővérkék napi többször (!) jöttek és segítettek a szoptatásban, mondom, valamikor ment, valamikor nem. Ilyenkor a lefejt tejet megcímkézték és elvitték tárolóba, azt adták a babumnak, ha éhes volt.

A kórház tisztában volt azzal, hogy akár természetes a szülés, akár császár, az anyukáknak idő a felépülés. Bármikor be lehetett tolni a bébit a csecsemősökhöz, éjszaka senkinél se maradt ott, csak ha külön kérte az anyuka. Ez nagyon jó lehetőséget adott a pihenésre. Ruhát, pelenkát, popsitörlőt, bármilyen bébi dolgot nem kellett vinnünk, mindent kaptunk. Mikor elvittük vasárnap, akkor kellett neki ruhát vinni, és miután megvolt a zárójelentés, kb 11 felé vihettük el a csemeténket.

A szülésről ennyit szerettem volna elmesélni, a csecsemősök és az osztályosok rendkívül jó munkát végeztek, bármikor lehetett tőlük kérdezni, még a "hülye" kérdéseket se mosolyogták meg. Naponta többször ránknéztek, az éjszakais mindig bemutatkozott és végigment a szobákon, hogy tudjuk, kihez forduljunk. A gyógyulás mindenkinél alkati dolog, nálam nehézkesebb volt. Ugyanúgy a doktorok is mindig körbementek és viziteltek, abszolút nincs okom panaszra.

Fizikailag ugye csak egy óra a folyamat, viszont lelkiekben nagyon nehéz volt ez a szülés-felépülés - úristen, gyerekem van időszak.

Köszönöm szépen, hogy elolvastad!


Üdvözlettel,


Gabi